Immáron 70 esztendeje a magyar hadsereg egyik legsúlyosabb vereségének, a máig hevesen lüktető és fájó Don-katasztrófának.
Egy mára letűnt kor alkonyán történt vésznek, mikor még volt némi tartalma annak a fogalomnak, hogy becsület. Téved, aki most azt hiszi, hogy egy nosztalgikus emlékírást olvashat. Névtelen hőseinkre számtalan helyen és módon nyílik alkalmunk megemlékezni, most inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy mi volt meg elődeinkben, ami mára kiveszni látszik. Valamint valóban minden tiszteletünk kell, hogy déd-, nagyapáinkké legyen, ám mégis azt mondom, nem csak bátorságukért és hadi helytállásukért tekinthetők ők hősöknek. Megjárták a doni poklot, utána sokuk a fogoly-munkatáborokat, mígnem hazaérve (akik ugyan valaha is hazatértek) egy hasonló vörös pokol várta őket, valakit magyar honban, valakit ismét elszakítva idegen államban. Egyik után jött a másik megpróbáltatás, válaszút elé állítás, megtorlás, deportálás, kiutasítás, kiutálás vagy miegymás, mégis tudtak valamit ezek az öregek, ami mára megkopott, ha ugyan tán nem tűnt el teljesen. Tudták az életet. Tudták kik ők, honnan származnak és mi a feladatuk. Becsülettel, egyenes gerinccel megmaradni annak, amivé az úristen teremtette őket. Oly korban éltek ők, ahol a történelem vihara megtehetett bármit, rángathatott embereket kénye-kedve szerint, vehette el mindenüket, vagy lökhetett százezreket, milliókat a sírba. De színtiszta „államérdekből” tehettek vagonokra csecsemőt, beteget, aggastyánt és küldhettek vakon az ismeretlenbe. Határok vándorolhattak, akár többet, mint amennyit egy emberöltő alatt ember bejárhatna. Országokat kreálhattak és tüntethettek el mindörökre. Mai ésszel bele nem gondolható (de fel biztos, hogy nem fogható), miken kellett átmenni közeli-felmenőinknek, és mégis minden ármány, csel vagy áskálódás, acsarkodás ellenére sem adták fel saját mivoltukat.
Kérem, ez a már említett BECSÜLET, csupa nagybetűvel. Melyet nem lehet összehasonlítani mindazzal, amit ma értünk e fogalom alatt. Olyan névtelen hősök voltak ők, kik tetteikkel és emberi magatartásukkal alkottak példaértékűt az utánunk elkövetkező korok generációinak. S mégis mindennek ellenére mivé lett a 21. század embere? Szabad emberré! Egy olyan kor köszöntött ránk, ahol a társadalom – egyesek szerint – elérte csúcsát, s már nincs hová tovább fejlődnie. Egy olyan kor, hol az egyénnek, mint önálló individuumnak mindenhez joga van, ám kötelessége egy sincs. Olyan kor, hol az értékek már mitsem számítanak, csak a szabad akarat és a szellemi szabadság. Olyan kor, hol az embernek nincsen se istene, se hazája, se erkölcse, csak mérhetetlen szabadságvágya. Olyan, ahol a bűn nem bűn többé és a jogok felülírják a hazugságot, lopást, csalást. Olyan, ahol önpusztító szerek állami védettséget kell, hogy élvezzenek. Olyan, ahol az erkölcstelenségnek is jogalapot fabrikálnak és olyan, ahol nincs többé semminek sem határ szabva, mert a szellemi pluralizmus mindent egyenlővé tesz. Ahol mindenki lehet saját maga istene, ugyanis ő áll az univerzum központjában és onnan szárnyal önálló szabad szelleme a végtelenbe. Olyan világ ez, ahol milliárdnyi elefántcsonttoronyból szemlélik egymást az emberek, és senkit sem érdekel a másik gondja, baja. Ha érdeke úgy kívánja, átgázol saját fajtáján, nemzetén, rokonán, s eltiporja azt, ha vele szemben áll. Olyan, ahol az énközpontúság, az önmegvalósítás és a kiteljesülés a legfontosabb szempontok, és ahol semmi sem fontosabb az önérdeknél, ezért minden mást ez alá kell rendelni. A neoliberális fertő Szodoma és Gomorájává vált a világ, ahol többé semmi sem szent és ahol nincsenek tabuk.
……
Ez lenne hát a hőn áhított, véráldozatok millióit követelő demokráciánk társadalmi netovábbja? Ezt hirdette Kleiszthenész, Danton vagy Lincoln?
…
Meglehet, sokak számára e sorok jócskán eltúlzottnak tűnhetnek, de ha mélyen magunkba nézünk, a valóság tán nem is áll olyannyira távol ettől, minthogy azt elsőre gondolnánk. Sajnos az általános emberi alapértékek, mint az Isten, Haza, Család mára már nincsenek jelen akkora mértékben életünkben, mint ahogy voltak pár évtizeddel korábban. A szabados, elvtelen világérzés legalizálta és intézményesítette mindazt, amit valaha tiltottak és drákói szigorral büntettek. A hazugság, lopás, csalás az állam legmagasabb szintjén, a törvényhozásban és államigazgatásban elfogadott, sőt mi több természetes munkamódszerré és munkaeszközzé vált. Ezáltal a közképviselők a legcsekélyebb hitelességüket is elvesztették és a társadalom mindinkább az apolitikusság érdektelensége felé fordul. Közönnyel tekint a potencionális választó mindenre, amire közvetlen ráhatása nincs. A legtöbb embert hitevesztetté, közömbössé, iriggyé és érdektelenné változtatták, hogy a legcsekélyebb ellenállást is kiöljék kisajátított szavazógépeikből. Nem tabu kiszolgáltatni idegeneknek az országot, eladni annak minden értékét, kivéreztetni az egészségügyet, lefejezni az oktatásügyet vagy felszámolni a közbiztonságot. De az utóbbi hetek eseményei azt is világossá tették mindannyiunk számára, hogy kisebbségi „érdekképviselőinknek” még az sem okoz különösebb gondot, s morális lelkiismeret furdalást, hogy saját kultúrájukra szánt – ugyan csekélynyi – állami támogatásokat is alvilági módszerekkel forgassák vissza saját konzorciumukba. Borges, mindezt látván, lehet többkötetessé bővítette volna Az aljasság világtörténete c. könyvét.
Hát, kérem, nem tudom ki, hogy van ezzel, de én nem tudom elfogadni, azonosulni meg aztán végképp nem tudok ilyen korszellemmel. A magam konzervatív felfogásával romantikus módón a múltba és annak értékei közé vágyódom vissza. Oda, abba a világba, melyben az ember adott szavának még volt súlya, és a becsület nélküli embereket nem köztársasági elnöknek, legfeljebb martalócnak neveztek.
Lehet, hogy a mai kor emberének jóval több joga és lehetősége van, mint korábban valaha is, de korántsem biztos, hogy az természeti gyarlóságából fakadóan megfelelően is tudja mindezt kezelni.
„Mindent szabad nekem, de nem minden használ.” (1Korinthus 6,9-20)
Csonka Ákos, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”37440″}
