310 éve, 1703. május 12-én II. Rákóczi Ferenc brezáni kiáltványában harcba szólította Magyarország „nemes és nemtelen” lakóit, szabadságharcot hirdetve a Habsburgok uralmának lerázására, az ország függetlenségének kivívására.
Az 1699-es karlócai béke eredményeként az Oszmán Birodalom végleg visszaszorult a Duna medencéjéből, ám a török uralmat a Habsburg-fennhatóság váltotta fel. A magyar nemesség sérelmezte a rendi jogok elsorvasztását, miközben a földesúri elnyomás, a háborús terhek és csapások miatt a lakosság is tűrőképességének határára érkezett.
Az elégedetlenség több ízben fegyveres mozgolódásokban öltött testet, a nemesi szervezkedés élére pedig II. Rákóczi Ferenc állt. Miután az összeesküvés terve kiderült, Rákóczi 1701-ben Lengyelországba volt kénytelen menekülni, s a magyar határhoz közeli Brezan várában talált menedéket. Itt keresték fel 1703 elején a tiszaháti felkelők követei, élükön Esze Tamással, akik megkérték: álljon az elkeseredett parasztság élére.
Ezt elfogadva Rákóczi mindazoknak a jobbágyoknak, akik mellette fegyvert fognak, szabadságot ígért, s brezáni kiáltványában harcba hívta az egész országot az idegen elnyomás ellen.
A dokumentum szerint a harc célja, hogy „a törvénytelen és szenvedhetetlen iga alól” felszabadítsák az országot. Brezánban Rákóczi Esze Tamást kinevezte ezereskapitánnyá és megbízta sereggyűjtéssel. E célból „Cum Deo pro patria et libertate” feliratú piros selyem zászlókat adott át neki.
1703 júniusában maga Rákóczi is magyar földre lépett, ahol Esze Tamás felfegyverzett jobbágyok élén fogadta, s ezzel megkezdődött a szabadságharc.
A felkelés 1703. május 21-én indult, a felkelők a hónap végére elfoglalták a tiszaháti síkságot, és várták Rákóczi érkezését. Rákóczi azonban nem jött, mert a francia segélypénzt és az ezen felfogadható zsoldosokat várta. Ezzel a szabadságharc a kezdeti lendület előnyét és mintegy két hónapot vesztett. A szatmáriak Dolhánál Károlyi Sándor főispán vezérlete alatt június 7-én szét is verték a paraszti hadakat. Rákóczi attól tartott, hogy a további késlekedés megakadályozza terveit. Katonái ezért 1703. június 15-én az ország határánál egy Lawoczne mellett fekvő Kliniec nevű faluban egyesültek az Esze Tamás vezetése alatt megjelent magyar és ruszin paraszti csapatok katonáival. Ez 200, botokkal, kaszákkal, lándzsákkal, rossz teljesítményű parasztpuskákkal, vagy karddal felfegyverzett gyalogost és 50 lovast jelentett. A Rákóczi vezette sereg a lengyel-magyar határt 1703. június 16-án átlépve a Vereckei-hágón keresztül érkezett Magyarországra. A teljes sereg ekkor már körülbelül 3000 főből állt.
1703 őszére megindult a köznemesség tömeges csatlakozása is, majd 1704-re szinte az egész ország a kurucok birtokába került.
1704. július 8-án a gyulafehérvári országgyűlés II. Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé, 1705. szeptember 12-én pedig a szécsényi országgyűlés Magyarország vezérlő fejedelmévé választotta.
A szabadságharc menetét kedvezően befolyásolta, hogy az európai nagyhatalmakat – köztük a Habsburgokat is – lekötötte a spanyol örökösödési háború, ugyanakkor Rákócziéknak nem sikerült szövetségeseket szerezni: a harcot anyagilag támogatta ugyan XIV. Lajos francia király, de szövetségre nem volt hajlandó, Nagy Péter Oroszországa ezt megtette, viszont az oroszokat a svédek elleni háború kötötte le.
A külpolitikai elszigeteltség mellett a Béccsel kezdeményezett béketárgyalások sem vezettek eredményre. 1707-ben az ónodi országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását és a szabadságharc folytatása mellett döntött, azonban az 1708. augusztusi vesztett trencséni csata után a szabadságharc egyre nehezebb helyzetbe került.
Rákóczi 1711 elején – az orosz segítség megnyerése céljából – elhagyta az országot, távollétében és hozzájárulása nélkül a kuruc hadak főparancsnoka, báró Károlyi Sándor 1711. április 30-án megkötötte a szabadságharc végét jelentő szatmári békét. Május 1-jén a majtényi síkon a kuruc sereg letette a fegyvert.
MTVA/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”39461″}
