Elképzelem, mit szólna Szlovákia ahhoz, ha a megyei elnökválasztás második fordulójában hirtelen összekapnák magukat a magyarok, és elmennének szavazni. Elvégre: második forduló azokban a megyékben van, ahol mi élünk, s úgy tűnik, a szavazataink nélkül egyből nem lehet királyt csinálni sehol.
Érdekes helyzet lenne, ha a dél-szlovákiai területeken most nem a választók 17-18 százaléka keresné fel a szavazóköröket, hanem mondjuk legalább az 50 – 60 százaléka. Nem mintha hirtelen nagyon elégedettek lennénk az ország területi felosztásával vagy a megyei hatáskörökkel, a megyék eddigi gyakorlatával… Csak éppen: van egy álmom… S ezt a szókapcsolatot akár idézőjelbe is tehettem volna, merthogy egy épp olyan megnyilvánulás lehetne, ha most túltennénk magunkon, s nem a választások ignorálásával, az úgy sem tehetek semmit beletörődésével viszonyulnánk önmagunkhoz, hanem…
Hanem mondjuk úgy, mint egykoron néhány fekete bőrű olimpiai bajnok tette az éremosztó emelvényen. Fekete tányérsapkában, felemelt ököllel állt a dobogón, így tiltakozott az apartheid ellen.*
A mi apartheidünk, mely ellen fel kéne mutatnunk az öklünket, a szlovák kormányfő nyíltan meghirdetett sovén nacionalizmusa – Nagyszombat megyében. Mert hiába civilizált a pártja által támogatott jelölt (Tibor Mikuš), Robert Fico csak nem tudta lenyelni, hogy Berényi József, egy magyar(!) jutott be a második fordulóba. Fico tegnap felszólította a szlovákokat a nagyszombati megyében: menjenek el szavazni Mikušra, mert „ha nem jönnek el maguk, eljönnek mások”, pedig az embereknek „saját elnököt kellene választaniuk, elvégre Szlovákiában élünk”… „Ha a Híd és az MKP összefog, hogy egy szlovák városban magyar megyeelnök legyen, fogjunk össze mi, szlovákok is, szlovák politikai pártok, és szavazzunk Tibor Mikušra” – mozgósított. Hát: itt lenne az ideje, hogy a Csallóköz és a Mátyusföld meg(be)mutassa neki. Mert eljött az ideje, hogy mozgolódni kezdjünk mi, magyarok is. Hogy levetkőzzük a közönyt, a tehetetlen bénultságot, azt, hogy mások döntésére bízzuk – szó nélkül – magunkat.
Értik, ugye: sokra mentünk vele, hogy nem számláltattuk meg magunkat a cenzuson, hogy nem vallottuk be anyanyelvünket, nemzetiségünket, nem vállaltuk hovatartozásunkat. Kivel szúrt ki az, aki ettől várta a dolgok jobbra fordulását? (Persze, lehet, hogy ez tükrözi a valóságot, mert épp úton vagyunk egyik nyelvtől a másikhoz, egyik nemzetiségünket már levedlettük, ám a másikba sem tudtunk még teljesen otthonra találni.)
Sokra mentünk/megyünk azzal is, hogy a tehetetlenséget, a kishitűség minden mindegy eszméjét hirdetjük, hogy saját ambivalenciánk, megroggyant identitásunk felelőseit ilyen-olyan politikai csoportosulásokban – s azok szembenállásában – keressünk, és meg sem próbáljuk végiggondolni, a közönytől, a mi saját, egyszemélyes közönyünktől nem válik jobbá semmi. Ha más nem, ez a második megyei választási forduló lehetne a mi felemelt öklünk is. Jelezhetné a hatalomnak és mindenkinek: számolnia kell velünk, azzal, amit mi akarunk magunknak. Mert egyelőre csak a leszámolásféle kezdődött el. Meglehetősen egyértelműen. Tervezik, hogy megritkítják iskoláinkat, hogy átalakítják azok finanszírozását, s majd a minisztérium dönti el, kinek mennyi pénzt ad, hogy megemelik a minimális osztálylétszámokat… Hivatalokat, hatóságokat vonnak össze megint, kórházi-szakorvosi ellátásokat helyeznek messzire az általunk lakott területektől, ahonnan rossz közutakon, megritkított vagy semmilyen tömegközlekedéssel, kitérőkkel és átszállásokkal lehet csak eljutni már a mostani megyeszékhelyekre is, két – három órás zötykölődéssel. Mostanság pedig még a kulturális támogatások terén honos status quót is a rovásunkra nyirbálja meg a kormány. Kisebbség mint kisebbség alapon ugyanannyit szánva több százezernek, mint néhány száznak. Egyszóval: az ellehetetlenítés napjait éldegéljük.
A Csallóköznek és Mátyusföldnek most, szombaton van/lesz esélye rá, hogy erőt mutasson fel a Fico-féle sovén nacionalizmussal, az ellenünk irányuló durva kormányzati törekvésekkel szemben, legalább jelképesen. Együtt, egymásért. Abban reménykedem, hogy ezt még nem felejtettük el egészen…..
(*Mexikóban 1968-ban 200 méteren az amerikai Tommie Smith fekete versenyző nyert, a második az ausztrál Peter Normann lett. A harmadik szintén egy amerikai fekete, John Carlos volt. A két színes bőrű versenyző az eredményhirdetéskor a dobogón állva tiltakozott az Egyesült Államokban akkor még nyíltan érvényes faji diszkrimináció ellen. A két sportolót el is tiltották, soha többet nem versenyezhettek. 1972-ben, Münchenben 27 afrikai ország közösen tiltakozott a rhodéziai apartheid ellen. Ekkor már Dél-Afrikát kizárta a NOB az apartheid miatt, de a 27 afrikai ország tiltakozását követően a NOB Rhodéziát is hazaküldte.)
N. Gyurkovits Róza/Felvidék.ma
