„Hiszek a versben. Hiszem, hogy kell a vers,
hogy gyors jelent jövővel egybefonjon,
és hogyha kell, vádat s mementót kongjon:
emlékezz, ne felejts!”
(Rácz Olivér, 1958)
Hiszek a versben! Gondolataimban sorra jönnek az idézetek. Elsősorban a magyar költőfejedelmek, de a világirodalom nagyjai, a vallásos versek kitűnő költői, a kortárs irodalom verseinek megszólaltatói életerőt adtak, adnak ma is. Nem sorolom név szerint, nem lenne elég egy oldal. Hiszem, hogy nemcsak nekem, de sok-sok embernek tartást, örömérzést, megnyugvást, reményt, s megannyi segítséget adott örömben, bánatban egy-egy vers.
Akaratlanul is eszembe jutnak gyermekéveim, amikor mindig „csak verset” mondtam, az ünnepeken. Mert nagyon hamar ráéreztem a vers mondanivalójára, és szükségét éreztem a továbbadásnak.
Ezt tapasztaltam mindaddig is, amíg szerveztem a járási versenyeket, és értékeltem évtizedeken keresztül a sok ezer kis és nagy diákot. Volt miről verset tolmácsolnunk a több mint tíz évig működő JELENLÉT irodalmi színpadunknak.
Sorsunkat, fájdalmunkat mondtuk el a költők soraival, amit „nem mondhattunk el senkinek”, s az irodalmi színpad műsoraival elmondtunk hát mindenkinek. S a taps, a siker mindig jelezte, hogy értette a közönség nagy része a költők üzenetét.
Mert ők voltak az „őrzők a strázsán!” Anyanyelvünkért, kultúránkért, nemzetünkért, iskoláinkért, templomainkért, gyermekeinkért, emberségért, szeretetért, szerelemért.
Nem egyszer egy-egy irodalmi mű, vers előadása alatt a közönség soraiban megcsillantak a könnyek is a szemekben. Bármilyen közegben adtuk is elő irodalmi műsorainkat, jelszavunk volt, hogy
„ha egy emberre is hatni tudsz a költő szavával, már megérte előadni”.
Napjainkban is él, és kell a vers, úgy érezzük, hogy még inkább lélekerősítő hatással van ránk ebben a megbolydult világban. Úgy tűnik, kevésbé van igény az irodalmi mű tolmácsolására.
Tartsuk szem előtt a régi jelmondatot: ha egy ember lelkét megérinti, már akkor is lehet életmentő, reménykeltő a tájleíró, múltat idéző, forradalmi, vagy éppen békességet óhajtó, akár szerelmet megvalló vers.
A költőben mindig ott a kétely, mint ahogy egy hazai költőnk anno megfogalmazta:
„A vers kelt-e visszhangot e tájban?
Talál fülekre a kiáltott szó?
Vagy csak tovaszáll e sík határban,
mint olyan, mi csak pusztába való?
Ha visszhangra talál, adja tovább a szív a szót:
az anyanyelv fáján ne legyünk megült sas,
ki ostobább, mintsem repülne hírrel a szárnyán!”
Gyurcsó István: A költő kérdez (részlet)
Hiszek a versben, mert ma is vannak, s a jövőben is lesznek értő, érző és cselekvő nemzedékek, akiknek éppen a vers segít „átvinni a szerelmet” a túlsó partra.
Éljenek a költők – bárhol élnek –, és éltessük őket!
DE/Felvidék.ma
