A Csemadok Nagykaposi Alapszervezete november másodikán emlékezett meg az elhurcoltakról és a világháború áldozatairól a Református Ifjúsági Központban, majd koszorúzott a templom előtti kopjafánál. A rendezvényen közreműködött az Erdélyi János Vegyeskar, emlékező beszédet Bodnár Angéla mondott.
Több száz férfit hurcoltak el az Ung-vidékről 1944 telén, akiknek ez a „kis munka”, avagy a málenkij robot évekig tartó kényszermunkát, szenvedést és sok esetben a halált jelentette – kezdte megemlékezését.
Bodnár Angéla emlékeztetett, amikor a front átvonult az Ung-vidéken, a szovjet katonák összegyűjtötték a magyar és német származású férfiakat, akiknek azt mondták, csak néhány napos munkára viszik őket. „Sokan nem is vittek magukkal mást, csak ami épp a zsebükben elfért. Nem tudták, hogy évek telnek el, mire egyáltalán hírt adhatnak magukról” – fogalmazott.
Az Ung-vidékről százakat hurcoltak el így vagonokba zsúfolva kelet felé. A férfiakat Ukrajna bányáiba, a Donbasz iparvidékére, a Kaukázusba vagy az Urál táboraiba vitték dolgozni. Sokan közülük nem élték túl a „málenkij robotot”, az ő neveik nem szerepelhettek tankönyvekben, de még a templomban sem mertek szót ejteni róluk, pedig ők a hit és az emberi méltóság hősei – vélekedett. Hangsúlyozta, ezek az emberek nem katonák voltak, nem hadifoglyok, hanem ártatlan civilek.
Megjegyezte, a mai napon azokra is emlékeznek, akik itthon maradtak: azokra az asszonyokra, édesanyákra, nagymamákra, testvérekre, akik hitvesük nélkül, férfiak nélkül neveltek gyermeket, tartották a házat, gazdaságot, hitet. „Akik pislákoló mécsesekkel az ablakban várták haza szerettüket éveken át – ők voltak a remény őrzői” – jegyezte meg.
Amikor végül hosszú évek után megtörten, tele fájdalommal és hallgatással néhány férfi hazatért, őket ezek az asszonyok segítették visszatalálni az életbe – kitartó erővel, türelemmel, szeretettel. „Róluk is szól ez az emlékezés – azokról, akik helytálltak otthon, miközben a történelem súlya rájuk nehezedett.
Bodnár Angéla megemlékezett még a második világháború áldozatairól is, hiszen, mint mondta, nincs olyan család Nagykaposon és környékén, amelyik ne lenne érintett a háborús szenvedéstől.
Az emlékezők a templom előtti parkban álló kopjafánál, Ferencz György fafaragóművész alkotásánál hajtottak fejet az áldozatok előtt. Amint az elhangzott, a faragott arcok a fájdalmat, az otthontól távol lévők honvágyát, szenvedését szimbolizálják.
„A mi feladatunk nemcsak az, hogy gyászoljuk őket, hanem hogy emlékezzünk, tanuljunk és továbbadjuk az emléküket a következő nemzedéknek. Mert amíg kimondjuk a neveiket, amíg elmeséljük a történeteiket, addig élnek” – húzta alá.
Bodnár Angéla kiemelte, a málenkij robot és a háború nemcsak a múlt részei: figyelmeztetések is arra, hogy az emberi méltóság soha nem válhat politikai vagy nemzeti döntések játékszerévé. „A béke, a szabadság és az emberi élet tisztelete nem magától értetődő, nap mint nap őrizni kell. Emlékezzünk azokra, akik soha nem térhettek haza és jeltelen sírokban pihennek idegen földön, és azokra is, akik hazatértek, de egész életükben hordták a láger és a háború okozta sebeket” – kérte a jelenlévőket, akik tiszteletüket és kegyeletüket rótták le az Ung-vidék hőseinek, mindazoknak, akiket elhurcoltak, akik háborús áldozatként távoztak és mindazoknak, akik otthon maradva helytálltak.
Felvidék.ma
