Princzkel Tamás eltűnése a Himalájában nemcsak családjának, barátainak és ismerőseinek jelent álmatlan éjszakákat, de minden jóérzésű polgára ennek az országnak azért drukkol, hogy minél előbb kerüljön elő, és folytathassa földkörüli útját. Sokan úgy vagyunk vele, hogy ha hozzá hasonló bátor tettre képtelenek is vagyunk, céltudatosságát és szilárdságát irigyeljük: én meg szlovákiai magyarként büszke is vagyok teljesítményére!
Annál meglepőbb – egyben tanulságos is! -, ahogyan a szlovák médiák informálnak erről az esetről. Mindenütt eltűnt szlovákról (Slovák) írnak, a Külügyminisztérium hivatalos közleménye is szlovákról szól, még véletlenül sem szlovák állampolgárról. Egyedül az Új Szó ír „szlovákiai magyar túrázó”-ról. Tudom, hogy ilyen drámai helyzetben nem helyénvaló az élcelődés, mégis aktuális a kérdés: Ha netán nem szlovákról, hanem egy kisebbségiről lenne szó (mint ahogyan jelen esetben van is!), akkor már nem lenne aktuális az ügy fölöttébb kiemelt kezelése?!
Ez az eset is jól példázza a birtokon belüliek gondolkodását, és mindennapi kiszolgáltatottságunkat. Mert szinte naponta találkozunk a többségi sztereotípiával: aki Szlovákiában él: az szlovák, és szlovákul beszél. Ennek aztán olyan megnyilvánulásai is vannak, amikor szlovák egyetemi tanár ismerősöm – ő pedig a dolgaink iránt érdeklődő, empatikus típus – megkérdezi tőlem, hogy: Ti otthon hogyan beszéltek? Válaszomra mindketten belepirultunk: én a kacifántosra sikeredett felelettől, ő a szégyentől.
De itt van egy másik példa, amit Julika lányom tegnap mondott. Régi ismerőse egy Kassa környékbeli magyar faluból származó magyar fiatalember menyasszonya, aki elvitte szüleinek bemutatni jegyesét. Kedvesen fogadták, őérte mindenki szlovákul beszélt a családban. Amikor leányom azt javasolta neki, hogy a család iránti tiszteletből jó lenne, ha valamit megtanulna magyarul, az egyetemet végzett jövendőbeli ara ezt válaszolta: Az ő vőlegénye szlovák, mert Szlovákiában élünk, és a család is beszéljen szlovákul?!
Hasonló példákkal – sajnálatunkra – közösségünk bármely tagja szolgálhat. Még egyet én is megemlítek. A múlt évben hosszú kutatás után sikerült megtalálnom apai nagyapám sírhelyét, aki az első világháborúban az olasz fronton esett el. Kedves szlovén vendéglátóim elvittek a Tolmin város közelében lévő Loče-i katonai temetőbe is, ahol több mint háromezer katona alussza örök álmát. Itt található a Szlovák Köztársaság részéről 2010-ben állított emlékmű, amelyet – a szórólap szerint – „minden Szlovákia területéről elesett” katonának emeltek, de az emlékművön lévő szöveg „minden szlovák katonáról” szól. Emlékmécsest gyújtottam, fejet hajtottam az ártatlan áldozatok emléke előtt, s csak sajnáltam, hogy ez az emlékhely nagyapámnak, vagy például a 25. losonci gyalogezred több mint 80 százalékban magyar katonáinak nem állít emléket.
Helyzetünk ebben az országban egyre kritikusabb, mert – Fábry Zoltán szavaival – „tehertétel vagyunk”, és céltudatos „kiiktatásunk” kőkemény stratégia mentén folyik. Jelenleg még délibábos álmainkban sem foglalkozhatunk azzal a reménnyel, hogy a bennünket másodlagos állampolgárként kezelő alkotmány, a nyelvünket diszkrimináló államnyelvtörvény, vagy a minket lenullázó területi elosztás belátható időn belül megváltozik, de nem kevesebb időt igényel majd a többségi nemzetbe irányunkban évtizedek folytán sulykolt előítélet és bizalmatlanság felszámolása is. Ha egyáltalán lesz valamikor olyan kormányzata ennek az országnak, amely ilyesmire őszintén és programszerűen vállalkozik?
A mi utunk nem lehet más, csak a szolidaritás. Szolidaritás Princzkel Tamás családjával, abban bizakodva, hogy fiuk épen, egészségesen előkerül, és folytathatja megálmodott útját a világ körül. Majdan pedig hazakerülve ő tegyen tanúságot önmagáról. Mert jelenleg egyaránt hiányzik a családjának, az itteni magyar közösségnek, és minden jóhiszemű polgárnak!
Máté László, Felvidék.ma
