Ezen honlap olvasójaként nagyon is realistának tartom Hunčík Péter véleményét, amelyet a týždeň.sk honlapján rögzített videó és a Felvidék.ma közölt le.
A néhány napja közölt átiratból ragadtam ki, egy sort, amely így hangzik:”És felteszek egy nagyon eretnek kérdést; és egyáltalán én már magamtól is megkérdeztem párszor: magyarok akarunk mi egyáltalán maradni itt, Szlovákiában? Szerintem nem, mert a jelenlévő trendek ugyanis nem ezt mutatják”.
A trendek alatt azt érti, hogy a „közönséges ” magyar, vagyis a tucatmagyar már nem is tud folyékonyan és folyamatosan magyarul beszélni. Hát igen, ez egy diagnózisszerű megállapítás, lévén, hogy Hunčík Péter politikai és irodalmi pályája mellett eredetileg orvos is. Ahhoz azonban nem kell orvos, mert az immár az elcsépelt fráziskategoriába tartozik, hogy deklaráljuk, nyelvében él a nemzet. Én még azért hozzátenném, hogy leges-leginkább akkor, ha nincs hazája, és nyelv az az imaginárius csigaház, amelyben meg tudja őrizni önazonosságát. Aki bizonyos távlatból képes odafigyelni a szlovák nemzetiségi politikára, amely valójában nem is létezik, hamarosan rájön, hogy épp ez az a gyönge pont, amelyen áll, vagy bukik nemzeti kisebbségünk. Gasparovič jól fogalmazott, amikor megbotlott a nyelve, amelyet érdemes célzatos, állandó össztűz alatt tartania, teljesen mindegy, melyik párt színeiben teszi ezt.
A háború utáni atrocitások, jogfosztottság, majd a mečiari korszak nyelvtörvénye, amely még mindig érvényben van; olyan görcsöt okozott a magyar lakosság lelkében, hogy nem tud szabadulni tőle. A nyelvtörvény adta lehetőségekkel nem élünk; menjünk csak végig a magyarlakta falvakon, mindenütt hiányoznak a kétnyelvű feliratok. A matricás akció is kifulladt, holott amíg működött, elvitathatatlan hozadéka volt. Egyszerűen félünk, ez az igazság. Ezt a félelmet csak az önrendelkezés tudná enyhíteni, amely bizonyos biztonságot jelentene. De mi még ott sem tartunk, hogy az autonómiáról vitát rendezzünk, nem hogy az autonomiáért síkra szálljunk.
Igen, alszik nemzeti kisebbségünk és nem sok hiányzik hozzá, hogy örök álomba szenderüljön. Tudjuk ezt mindannyian, még fejünkkel a homok alatt is. De miért is félünk mi az autonómiáért való harcot elrajtolni, mikor ezt a szlovák nemzet fiai 153 évvel ezelőtt nem féltek megtenni? Miért hagyjuk, hogy ránk is érvényes legyen a latin mondás, amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek? A túrócszentmártoni memorandumról van szó, amikor a szlovákság 1861 júniusában kiáltványt intézet az országgyűléshez. Ebben deklarálta, hogy: „mi ezt az államot csak annyira ismerjük el, amennyire mi is elismerésre találunk benne.”(Vajon merészelnénk-e mi itt és most ilyet megfogalmazni?).
Felvidéken kijelölt szláv kerület (Horno-uhorské slovenské okolie) részére saját országgyűlést, törvényhozó és végrehajtó szerveket igényeltek. A memorandumot Štefan Marko Daxner szerkeszette meg, amelyet a szerb, román önrendelkezési törekvések ihlettek meg. Azonban azt az akkori magyar politikai elit teljesen elutasította. Elképzelhető, hogy ha akkor a szlovákság önrendelkezést kapott volna, ma minden másként lehetne.
Ha most azonban párhuzamot akarnék húzni az akkori események kapcsán, tájékozatlanságomban nincs tudomásom arról, -és talán másnak sem-, hogy az erdélyi, vajdasági, kárpátaljai önrendelkezési törekvések megihlették volna az itteni, kétfelé szakadt magyar politikai elitet. Az egyik fele megcélozta a vegyesházasságokban élő és a gyerekeit szlovák iskolákba járató szülők választói potenciálját, amely immár a biztos elnemzetleniedés útját járja. A másik fele, amely megmaradt a gyökereknél, de mintha nem tudná eldönteni a választ Hunčik kérdésére: „Magyarok akarunk mi egyáltalán maradni itt, Szlovákiában?”Mert ha nem, értelmetlen itt autonómiát kezdeményezni. És lehet, hogy amikorra döntésre is jutnának, nagy nemzetfogyatkozásunk mellett végtére fölöslegessé válik az önrendelkezés. Ébresztő!
Figyeljük meg a szlovák nemzetébresztőket, Štúrt, Hodzsát, meg a többieket, akik rájöttek arra, ha nem ébresztik népüket öntudatra, nem lesz kinek országot kreálniuk.
A nemzetébresztésbe bevonták a papokat is, akik a legnagyobb hatással bírtak az arctalan tömegre, és fokozatosan elhitették velük, hogy az egymástól annyira különböző nyelven beszélő régiók népeit mostantól szlovák nemzetnek hívják majd. Vajon hány magyar érzelmű papunk van, aki megtenne hasonló dolgot fennmaradásunk érdekében e konzervatív, felszabdalt egyházi megyerendszer üzemeltető országban?
Vajon hányan látják bennünk közülük a megváltandó népet, aki ha elveszti nyelvét, rájuk sem lesz szükség? Persze ehhez az is kell, hogy a felvidéki magyarság felemelkedésére megválasztott és elkötelezett politikai elit erre meghívja őket, mert a magyar hívők többen és gyakrabban összejárnak, mint a választási nagy gyűlések résztvevői. Meg az is kell hozzá, hogy akik, tiszteletre méltó módon, egy saját hazájában helyét kereső nép élére álltak, bátorságban felnőjenek a nemzeti múlt legjobbjaihoz.
Jóba Alajos, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46298″}
