Edvi Illés Pál írja a Vasárnapi Ujságban az esztendő eme időszaka kapcsán a következőket: „A farsang – melly szó a német Faschingból van magyarosítva – keresztyén időszámítás és naptár szerint minden európai nemzetnél azt az évszakot jelenti, melly Vízkereszt és Böjt között esik; mint emezt még nagy Gergely r. pápa /Kr. ut. 600 körül/ hetven napról negyvenre alácsökkentette és állandóan meghatározta – bezárólag hamvazó szerdával kezdetét vevén. A farsang minden keresztyén országban házasulásokra, menyegzőkre és tánczvigalmakra szokott fordíttatni, nemcsak falusi köznépnél, mellyre nézve illyenkor van szünidő minden mezei munkától; hanem a városiaknál, sőt az úri rendnél is.” Majd egy párizsi török követet említ a szerző, aki – látván a nagy dorbézolásokat – így írt haza, Konstantinápolyba: „Van az évnek egy bizonyos része, midőn a francziáknak elmegy az eszök és néhány hét mulva, egy arra rendelt napon, port hintenek fejökre, melly által eszöket ismét szerencsésen visszanyerik.” Aztán ekképp folytatja írását Edvi Illés Pál: „Mi illeti e divatnak eredetét, az kétségkívül az ősrégi pogányságban keresendő; névszerint a hajdani híres görög és római nemzetek vallási regéiben, az u. n. mythologiában mellynek ez is maig élő maradványa. Azon nemzeteknek t. i. egyik istenségök volt a bor istene, Bacchus, ki az ősmonda szerint a szőlőtől és a részegítő bor-ital feltalálójának tartatott, és deli ifju, de részeg alakban tisztelgett. Innét a farsangi napok latin nyelven maig így neveztetnek: Bacchanalia. E bor-isten ünnepén, melly épen a téli hónapokban tartatott meg, szoktak papjai részegülten minden kigondolható tréfákat és víg játékokat üzni; a nép is, férfiak és nők vegyest, muzsika-szó és dallározások mellett táncznak eredve, rakonczátlan áradást engedett széles jó kedvének; mellynek kifolyásait aztán a keresztyének is nemcsak utánozták, de uj meg uj élczes találmányaikkal bővítették.” (1857. II. 22. 8. sz.)
Farsang tehát változó ünnep: vízkereszttől hamvazószerdáig tart. Idejét úgy számítjuk ki, hogy az első tavaszi /március 21-e utáni/ holdtöltére következő vasárnaptól /húsvéttól/ visszaszámolunk hat hetet.
A karácsnyi ünnepkör után ehhez a jeles időszakhoz fűződik a leggazdagabb szokáshagyomány. A közelgő tavasz régi örömünnepe ez, mely egyúttal „a tél és a tavasz küzdelmének szimbolikus megjelenítése”. Gonoszűző és termékenységvarázsló cselekedetek, álarcos, alakoskodó szokások kapcsolódnak napjaihoz. Zajos mulatságok, adománygyűjtő és dramatikus játékok tarkítják az ünnepkört.Ezen szokásoknak igen gazdag a költészete is. Régen azt tartották, hogy aki ilyenkor nem hagyta abba a munkát, és nem mulatta ki magát eléggé, az később – különösen aratáskor – lusta, tehetetlen lett.
Egyes helyeken azt tartották, hogy aki farsangkor varr, az később befullad. Az is befullad, aki ilyenkor ruhát foltozott.
Ajánlatos volt néhány előírást is betartani ez idő tájt. Például ha farsang hétfőjén kukoricát morzsoltak ültetéshez, nem volt szabad beszélni, mert akkor a kikelt növényt később megették volna az ürgék.
Farsangkor a tyúkólakba sárga földet kellett vinni, hogy az állatok jól tojjanak. (Néprajzi Múzeum, EA 15 445. 20–21. l.)
Pereszlényben ebben az időszakban tartották az újpárok lakodalmát is, mert – a hiedelem szerint – „a farsangi menyecske ügyesebb vót, mint a kíső őszi”. Ugyanebben a faluban hallottam, hogy „ha a farsang rövid, akkor a jányok megvénőnek, ha meg hosszú, akkor a véjjányok is férhömennek”.
Jósolgattak ilyenkor a kóváriak is. „Ha a farsang hosszú, akkor abba´ a´ évbe´ a szép jányok, ha rövid, akkor a csúnya jányok mennek férhö´” – mondogatták az itteniek.
Farsang a Nyitra megyei Menyhén és a környékbeli falvakban is „a jó táplálkozás: az evés-ivás, szórakozás és mulatság ideje”. Ilyenkor van a disznórorok nagy része is.
Bár a legtöbb esemény vidékünkön is farsang három napjára /vasárnap, hétfő, kedd/ esett, tudunk néhány más nappal kapcsolatos szokásról is.
Farsanghajtás – koledálás
Paláston kövércsütörtökön a farsang három napját megelőző csütörtök estéjén jártak a gyerekek „farsangot hajtanyi”. Az alakoskodó dramatikus játéknak régebben a felnőttek is szereplői voltak. Lepedőbe, medvebőrbe öltözködtek, úgy jártak a házakhoz koledálni. Kolbászt, szalonnát vagy farsangi fánkot kaptak, s az adománygyűjtő szokás végén mulatságot tartottak. Adatközlőink a szokás részleteire már nem emlékeztek. A palásti Péter Borbála viszont még elő tudta adni az ottani koledáló ének szövegét. Ez így hangzott:
„Hajcsátok ki farsangot,
maj´ szép éneket mondok,
futok, megyeg Dunába,
fogok fényes halkát,
teszem tányérkámra,
küldöm istenkémnek.
Isten tarcson békességbe´,
anygyal vigasságba´,
Kerekes Antal házánál
tőketüzet raktunk,
kerüjj tyúk, gerlice,
ketten nyomdogájjunk.”
A Zoboralja egyes községeiben is kövércsütörtökön kezdték a legények a farsangolást. Menyhén délelőtt a kocsmában gyülekeztek. A cigányok rázendítettek, ők pedig elindultak felsorakozva az utcán, és sorra járták a falut.
Vicsapapátiban a legények kezében egy-egy pálca volt. Azokat egy kör közepébe tették, majd táncolva az alábbi szlovák dalt énekelték:
„Duduly fašangy,
Veľká noc býva,
Kdo nemá kožuchy,
zima mu býva.”
Tesmagon szombaton jártak a gyerekek „farsangoznyi”. Nagyobb csoportokban mentek, minden házhoz betértek, s az ablak alatt ezt a dalocskát énekelték:
„Hajcsátok ki farsangot,
maj´ szép éneket mondok,
kerüjj kakas, kerüjj tyúk,
együtt nyomdogálunk!”
A Nyitra megyei Menyhén egykor a fiúgyermekek farsangvasárnap több csoportban jártak „sárdóznyi”. Minden háznál elénekelték az alábbi szöveget, ami után tojást kaptak:
„Sárdó gyüjjön, hozzon meleget,
Micsodai meleget?
Nyári meleget.
Haj székecske, székecske,
szőlő dombocskája.
Zab szemesedjen,
buza bokrosodjon.
Király lova húzzon,
hadba megyünk rajta,
török fejet hozzon
lapu alatt lapogjon,
csóvány alatt cogjon.
Csík, csík, mácsík
mákos mácsík.”
(Manga J., 1942. 37. l.)
Zsérén a farsang utolsó előtti vasárnapját talaj-vasárnapnak vagy tananaj-vasárnapnak nevezték. A lányok itt ebéd után járták végig a falut. Ahol a „talajozók” nem kaptak semmit, ezt mondták:
„Nem adtak semmit,
Pocik egye kalászotok,
Geriny egye tyúkotok.”
(Manga J., 1942. 33–34. l.)
A nagycsalomijai legények hétfő reggel végezték a „farsangi koledálást”. Az előző napi mulatság után indultak, harmonikaszó kíséretében mentek a lányos házakhoz. Miután elmondták koledáló versüket, meghívták a lányt a délutáni táncmulatságba, Az itteniek verse így hangzott:
„Hegyigé farsang, farsang,
itt is adnak, amit adnak.
Hej gazdasszony, gazdasszony, fusson a kamrába,
vágjon eggy kis szalonnát,
fűzze a nyársamra!
Hotyha nem ád szalonnát,
kifúrom a gerendát!”
A lányok szüleitől tehát kolbászt, szalonnát tojást vagy pénzt kaptak a koledálók. Itt bizonyára csak az első legények járhattak koledálni, mert az adatközlőink állították, hogy csak néhányan voltak. Valószínű, hogy az összeszedett adományokat a zenészcigányoknak adták, ezzel törlesztették járadékukat.
Az ipolyfödémesi legények egy nagy köpenyben jártak koledálni. Oldalukon tarisznya, kezükben kolomp volt. Kolbászt és szalonnát szedtek, az utóbbit egy nagy nyársra „szurkálva” vitték magukkal. Az adománygyűjtés végén jót mulattak, az összeszedett élelmet közösen fogyasztották el.
A kelenyei lányok farsang keddjén mulatság után énekelték az alábbi dalocskát:
„Elmút farsang,
itt hagyott,
a lányoknak
bút hagyott.
Leginyeknek
nagyobbat,
hogy a tyúkok
tojjonak!”
Bodzsár Jánosné itteni adatközlő a farsangbúcsúztató másik szövegváltozatára is emlékezett. Ez így hangzott:
„Elmút farsang
itt hagyott,
a lányoknak
bút hagyott.
Hozza isten
másikot,
vigasztald a
lányokot!”
Emlékeztek egy-egy mondókára az ipolyhidvégiek is. Farsangi köszöntőjük ez volt:
„Eljött farsang,
itt van farsang,
aki nem ád szalonnát,
kifúrom az oldalát.”
Farsangbúcsúztatókor meg az alábbi versikét mondogatták:
„Elment farsang,
itt hagyott,
a lányoknak
bút hagyott.
Kinek hagyott,
kinek nem,
én táncoltam,
te meg nem.”
Zoboralján farsangkedden volt a tőkeszedés. A tánchelyiségben a legénybíró kijelentette az aktust. kezében egy fazekat tartott, abba szedte a pénzt. A lány a „tőkét”, azaz a pénzt annak a legénynek adta át, akivel táncolt. Az továbbította aztán a legénybírónak. (Manga J., 1942. 38. l.)
A farsangvasárnap előtti csütörtököt az Ipoly mente egyes községeiben – mint már fentebb is említettük – kövércsütörtöknek nevezték. Kelenyén ilyenkor „köllött utojjára jólaknyi, mer´ osztán mán a böjt gyütt”. Ezen a napon húst, pogácsát, „tepertőt”, kolbászt, káposztát ettek. Ipolyhidvégen a módosabb gazdák ebédhez még az arajójukat is meghívták. Előfordult, hogy aratóik a hétfői ebédnél is helyet kaptak; a gazdasszonyok rétest, „húsféliket” sütöttek, ezzel vendégelték meg munkásaikat.
A palóc nyelvterületen végzett gyűjtésekből tudunk arról, hogy egyes helyeken a hamvazószerda utáni napot nevezték kövércsütörtöknek, mivel ilyenkor még el lehetett fogyasztani az összes farsangi ételmaradékot: a húst és a zsíros eledelt egyaránt. Ugyanezt a napot a kelenyei Bodzsár Jánosné viszont zöldcsütörtöknek nevezte, s szerinte ekkor „mán nem vót szabad húst ennyi”.
A bőgőtemetés, alakoskodás
Húshagyókeddi szokás lehetett valamikor a Középső-Ipoly mentén is a bőgőtemetés. Manga János említi Palócföld című néprajzi monográfiájában, hogy egyes helyeken, amikor a farsangot temették, egy trágyahordó saroglyára rossz ládát vagy szalmazsákot tettek; ezt négy legény vite a vállán, s őket kísérték a többiek, akik közül egyik a papot, másik a kántort utánozta. Mikor a falu végére értek, a pataknál letették a ládát, s valamennyien körültáncolták azt. Volt, ahol a szalmazsákot égették el, miközben ezt énekelték a szokásos temetési dallamra: „Jól jártál te szép virágszál, mert egy nagy gödörbe ugrottál.” (1979. 221. l.)
Adatközlőink vidékünkön már nem emlékeztek erre a tréfás szokásra. Ám hogy a játék egykor valóban elevenül élhetett vidékünkön, azt Ipolyi Magyar Mitológiájának soraival is igazolhatjuk. Egy ipolysági farsangi szokásról írta a honti táj szülötte az alábbiakat: „Ipolyságon a legények hamvazószerdán összejőve tartják az úgynevezett bőgőtemetést, ami abból áll, hogy egykor a süheder fiúk legényekké szabadíttatnak fel hat botcsapással, ami mellett egy pintos bor üveg a földbe ásatik, honné az ismét a jövő év hasonló napján kivétetik.” Legényavatásra különben később is sor került ilyenkor az Ipoly mentén. (Csáky K., 1987. 84–88. l.)
A farsangi szokáskör halottas játékáról Ujváry Zoltán írt kellő alapossággal. Ő említi: „A temetés a farsangi, kissé tágabban a téli-tavaszi szokásoknak minden kétséget kizáróan egyik legrégibb motívuma.” Ez olykor megegyezett a fonóházakban is bemutatott halottas játékokkal. (Ujváry Z., 1997. 85–87. l.)
Ugyancsak Ujvárynál olvashatunk részletes elemzést a medvemaszkos játékokról, melyek a farsanghoz is kötődtek. Különösen kedvelt alakja volt ez az állat a dramaikus játékoknak, s több motívum „visszavezethető a magyarságnak a kereszténység felvételét megelőző kultúrájába”. (Ujváry Z., 1997. 276. l.)
Emlegették a medvét a palásti recens anyagban is. Vannak töredékadataink Bernecebarátiból is. Péli János közölte, hogy náluk farsangkor „csak úgy zörögtek a legények, meg brummogtak, táncoltatták a medvét. Annak a derekára meg a nyakába nagy láncokat tettek, oszt ostorval vertek a talpa alá, az meg ugrát, táncót.” (MTA NI Kézirattára. 358. 1–12. l.; Magyar Néprajzi Atlasz kérdőívei. IV. füzet. Bernecebaráti, Palást. 11., Hont 7., 10 G. 19.Sl./
A farsangi mulatságok
Az utolsó nagy téli mulatság valamennyi faluban farsangvasárnap kezdődött, s kedd este tíz-tizenegy óra tájban ért véget. Pereszlényben farsangkor a falu fiataljai-idősebbjei ez alatt a három nap alatt nem dolgoztak, jóformán semmilyen munkát se végeztek. Ennek okáról egyébként már fentebb szóltunk.
A mulatság Pereszlényben vasárnap litánia után négy órakor kezdődött. Az „első leginyek”, a „jobb módóak” rendezték azt. A falu valamelyik házánál béreltek egy nagyobb helyiséget, ott ropták a táncot hétfő hajnalig. Aki már álmos és fáradt volt, az hazament, kicsit pihent, majd másnap délután újra folytatta a mulatozást. Dudára vagy cigányzenére táncoltak.
A századforduló elején az Ipoly menti falvakban még több dudás is tevékenykedett. Manga János írta 1939-ben /A viszatért Felvidék néprajza/ az ipolyhidvégi Lőrincz Vince dudásról, hogy utoljára hat évvel ezelőtt dudált Ipolyfödémesen, és három farsangi napra 50 csehszlovák koronát, illetve enni- innivalót kapott. Lehet, hogy ő húzta a talpalávalót Pereszlényben is, ahol rendszerint a táncot is az „első leginyek” kezdték.
A faluban egyszerre négy első legény volt. Ünnepi alkalmakkor nekik már feladatuk is akadt. Például az istentiszteletek alatt az oltár előtt ők tartották a négy „lámpást”. Az első lányok szintén négyen voltak. Ünnepi alkalmakkor ők ég4 gyertyával a kezükben álltak az oltár előtt.
Pereszlényben a farsangi mulatság első napján „kendőstánccal” kezdték a hosszantartó vigadalmat. A teremben ilyenkor csak gyertyák egtek. A zenészek fölött a mestergerendára egy hosszabb lécet szerkesztettek, s erre tették az égő gyertyákat. Az első legények közül egyik elkiáltotta magát, hogy: „Mekkezgyük a kendőstáncot!” Utána a zenészekhez ment, nótát rendelt; a gyertyák közül pedig levett egyet, tányérba helyezte, s azzal együtt azt a lányok alkotta kör közepébe tette. A mestergerenda alatt a gyertyák mellett volt egy „slingelt” zsebkendő is, amit a legény szintén leakasztott onnan. a kör közepén aztán lassú léptekkel kezdte a táncot erre a nótára:
„Lennek, lennek,
én oda nem megyek.
Lennek, lennek,
én oda nem megyek!”
/Horváth Mihályné adatközlése,1918.,1984/
Amíg a zenészek ezt kétszer-háromszor eljátszották, a legény körbejárta a lányokat, egyet kiszemelt közülük, rádobta a zsebkendőt, s csalogatta őt a körbe. Ott a zsebkendőt a legény addig-addig húzogatta a lány lába előtt, amíg az ügyesen rá nem lépett. Ezzel aztán véget ért a csalogatás, karra kapta a lányt, s kezdődött a páros tánc.
Ezt az alábbi ének nótájára járták:
„Eggy szem búza,
két szem rozs,
most csókolj meg,
most, most, most!
Ha most nem,
soha nem,
esztendőre
még úgy sem!”
/Horváth Mihályné adatközlése. ./
Mialatt a páros táncot járták, a legény addig-addig „aviskodott”, míg el nem kapta a lány fejét. Ekkor arcon csókolta őt, átadta neki a zsebkendőt; pénzt dobott a tányérban elhelyezett égő gyertya mellé, s elhagyta a kört. Utána a lány kezdte előröl a játékot. ő egy másik legényt hívott a körbe. A tánc addig tartott, amíg valamennyi legény és lány sorra nem került. A kendőstáncot a „padegatta” és a „gólyatánc” követte. Az összegyűjtött pénz a zenészeké lett, mert ez már előre szerepelt az egyezségben.
Kedd este tíz órakor a mulatságon megjelent a bakter. Csatlakozott hozzá a harangozó is, aki ezzel a szöveggel lépett a terembe: „Most fölmegyek a toronyba, mekhúzom a harangot, mer húshagyó kedd este tíz óra van. Illő minden keresztény hívőnek abbahagyni a mulaccságot!”
Miután a harangozó elhúzta a figyelmeztető „verset”, az éjjeliőr illedelmesen köszönt, s ezt mondta: „Kedves fiatalok, öregek! Mége a mulaccságnak, már holnap lesz a nyagyböjt első napja, hamvazószerda. Kezdőgyik Jézus Krisztus kínszenvedése. Ennek jeléül fére a vígságval, az iszákosságval, a húsokval és a sok zsírokval!”
A bakter ezután a muzsikusokhoz fordult, egy jó magyar csárdást rendelt, melyet ő maga is eljárt. Végül elvette a zenésztől a vonót, jó éjszakát kívánt mindenkinek, s eltávozott. tanácsát valamennyien megfogadták: a farsangolók befejezték a mulatságot, s gazdasszonyok kimosták a zsíros lábasokat, a férfiak pedig abbahagyták az ivást. Böjtben senki sem ivott egyetlen pohár bort sem.
Ipolyhidvégen két első „leginy” intézte a mulatságot. A kendőstáncot ismerték itt is. Czibulya Lászlóné /81 éves, 1981/ így elevenítette ezt fel:
„Eggy gyertyát meggyujtottak, a fődre tették, oszt eggy leginy, aki a cigányokot fogatta, elkeszte a táncot. Kéccer-háromszor körbejárta a gyertyát, akkor oszt zsebkendőjjivel mevvákta a jányt. Ha vót szeretőjje, asztat. Avval oszt táncót egy kövesig. Akkor a leginy féreát, s jány meg maga táncót. Osztakkor a jány megint hít másik leginyt. Mikor megunták, akkor föltették a gyertyát.”
Az idősebb legények – ha sok pénz összegyűlt – még hamvazószerdán is mulattak, de csak zeneszó nélkül. Énekelve mentek végig a falun. Abelovszky Istvánné mesélte az alábbiakat:
„Vót itt egy szolgaleginy, aki nagyon tudott alunnyi. Asztat öccer eggy éjjel talicskába tették a leginyek. Maguk elött tolták végig a falun, oszt kivitték boloncságbol az öreg kereszthö´.”
Ipolynyéken „két leginbíró vót”. Ők fogadták a zenészeket. A fiatalabbaknak ilyenkor be kellett állni „egísz cíhos leginyeknek”. az amollyan legényavatás volt, be kellett nekik „keresztőkönnyi a leginysígbe”. Siket Istvántól /72 éves, 1979/ hallottam, hogy „aki nem vót egisz cíhos leginy, asztat nem hattak a többiek, hogy járjon velük a faluba, a kocsmába vagy akárhova”. Az ilyeneknek mulatságkor kellett a rokonságból vagy az ismerősök közül keresztapát hívni.
A Nyitra melletti palóc faluban, Menyhén a legények a farsangolás befejezése után „cíheltek” a kocsmába. A céhelés, illetve a keresztapa-választás szokását Manga János így írja le monográfiájában: „A farsangolás befejezése után a legények cíhelnek a kocsmában. A 16-17 éves suhancokat közben felszólítják, hogy válasszanak kereszapát, majd behívják őket a kocsmai ivószobába, ahol mindegyik megmondja, hogy kit választ. A felavatandó legény kezet fog a két választott keresztapával, majd koccintanak és megisszák az áldomást. Ettől az időtől kezdve magázzák egymást. Az áldomás után következik a szóló tánc, amikor csak a fölcíheltek és a keresztapák táncolnak egy csárdást. A cíhelés régebben a fonóban kezdődött. A fel nem cíhelt legényeket a nagyobb legények megfogták az utcán, bevitták őket a fonóba, ahol lenyomták őket a földre, néha meg is kötözték, addig, amíg azt nem mondta, hogy keresztapát fogad. Ezután megnevezte, hogy ki legyen a keresztapja, majd a választott legégy odalépett hozzá és ezt mondta: »Isten éltessen keresztfiam.« Erre a felcíhelendő, miközben kezet fogtak, azt válaszolta: »Isten éltessen keresztapám.« Ezután elmentek a kocsmába, ahol megitták az áldomást.” (Manga J., 1942.36. l.)
Ipolybalogon farsang vasárnapján a legények „farsangi hívogatóval” jártak a lányos házakhoz, hogy elkérjék a lányokat a táncra. Hívogatásuk így hangzott: „Legyenek szívessek elbocsájtanyi Marit a mulaccságra. Ahollyan tisztességvel elbocsássák, ollya, tisztessígessen vissza is bocsájtyuk. E szó mondás kegyelmeteknek.”
Három napig tartott valamikor a farsang Ipolyvarbón is. Két helyen is volt mulatság: egyiken a felnőtteknek, másikon – valamelyik pajta alatt – a gyerekeknek.
A vigadalom vasárnap délután öt óra tájban kezdődött. Ez éjfélig tartott, de másnap ebéd után már újra kezdtek „az emberek hullonganyi” a táncra. Az első nap csak a fiatalok szórakoztak, a másikon már a házaspárok is ott voltak. Kedden pedig megjelentek az idősebbek is, „ollyan szoros vót, hogy alig fértek”. A zenészcigányokat a „leginybíró” fogadta. a rendezésben még négyen-öten segítettek neki. A lányok nem fizettek a táncra.
Varbón szokás volt a kitáncoltatás is. Ha valamelyik lány nem akart táncolni, vagy nem tetszett neki a legény aki „horta”, akkor a „leginy odament a cigányho, kimuzsikátatta, jó kitáncótatta, oszt a véginn kipofoszta a jánt”. Ilyenkor a lánynak gyorsan el kellett menekülnie, mert a legény haragjának egyéb következménye is lehetett. Kisné Bado Julianna /1908., 1984/ idézett fel ezzel kapcsolatban egy varbói esetet, többek közt „személyes élményt”.
„Én is még fijatal vótam, amikor nem mentem eggy leginyhö. Fölütem a zablagba, mer mán fájtak a lábajim. Odagyütt az a leginy, hogy mennyek táncónyi. Mondok: nem megyek én!
– Hát mé´ nem gyüsz?! – aszonygya.
– Nem megyek, vigyé más valakit! – mondtam neki.
Akkor oszt elvitt egy asszonyt.
– Itt ez a nagy jány, nem gyütt velem táncónyi! – aszonygya neki.
Nem vótam még csak tizenhárom éves.
– Mé´ nem ütted pofon? – aszonygya neki a zasszony.
Ammeg odagyütt, oszt uty pofon vágott, hogy no.
– Jánka eriggy haza, merkimuzsikátatnak! – asszonygya nekem az eggyik asszony.
Elmentem és aztán gyorsan haza, ahugy csak birtam.”
Kedd este tizenegy órakkor itt a templombíró zárta be a mulatságot. „Elszedte” a vonót a zenészektől, de azok még kikönyörögtek egy hosszú nótát, ami ejfélig is eltartott. Ekkor aztán végleg befejeződött a tánc, bár a legények még tovább maradtak. Igaz, hogy a cigány már nem húzhatta a talpalávalót.
Manga János egyik közléséből ismerünk egy régebbi szokást is /Farsangi történet. A Hét, Ipolyság, 1930. I. 25./. Az Ipoly mentén egykor farsang szombatján a legények sorra járták a lányosházakat, ahol kolbászt, szalonnát, hurkát, tojást gyűjtöttek a cigányzenészek részére. Szokás volt ugyanekkor, hogy a leggazdagabb lánytól selyemkendőt is kértek. Ezt vasárnap annak a háznak a födelére függesztették ki, ahol a táncmulatságot tartották. Hogy a zsebkendőből készült „zászlót” el ne lopják, a legényeknek felváltva kellett azt őrizniük. Erről a szokásról mai adatközlőim nem tettek említést.
Drégelypalánkon kedd este tízkor harangozó jelezte, hogy kezdődik a böjt, vessenek véget a mulatságnak. A legények nem mindig engedelmeskedtek, olykor a bírónak kellett feloszlatnia a bált.
A farsangi bokréta
A fiatalok életében a farsang jelentős esemény volt. az ilyentájban rendezett mulatságokra például már napokon át készültek.
A pereszlényi lányok a farsang előtti héten kiszemeltek egy-egy legényt, akinek szép bokrétát küldtek. Ezt általában a lány keresztanyja vitte a legénynek. A bokrétát farsang vasárnapján a legények a kalapjukhoz tűzték, úgy mentek a táncra.
Volt olyan legény, akinek három lány is küldött bokrétát. Az ilyen annak a lánynak a bokrétáját tűzte előre, aki neki legjobban tetszett.
Varbón a lány rokonai „mán előre beszéték, hogy ehe még ehe lenne jó hozzámennyi, ennek meg ennek köllöne bokrétát kűdenyi”. A lány keresztanyja farsang szombatján vitte el a díszes bokrétát a kiszemeltnek, hogy „maj´ az horgya keresztgyerekeit táncónyi”. Előfordult, hogy valakinek öt bokrétát is küldtek. A legénynek itt azzal a lánnyal kellett a táncot kezdeni, akitől az első bokrétát kapta. (Csáky K., 1987. 95. l.)
Fonóházi szokások és játékok
A farsangi táncok és mulatságok mellett a fonóházak is kedvelt szórakozóhelyei voltak a fiatalságnak. „Amikor még a fonóházak megvoltak, a lányok és a legények játékai, mulatságai, tréfái a farsangi időszakban érték el tetőpontjukat” – olvashatjuk Manga János ünnepek, szokások az Ipoly mentén c. könyvében /1968/.
Községeinkben még századunk közepetáján is több fonóház volt. Ipolyfödémesen, Kelenyén, Ipolyhidvégen és Inámban ötöt-hatot tartottak számon. Egy-egy helyen esténként 15-20 fonó is összejött. Födémesen olyan házaknál tartották a fonót, ahol kevés családtag volt. A lányok és az asszonyok általában az „első házban” gyűltek össze, s a gazda nem ült közéjük. Hidvégen főleg özvegyasszonyoknál tartották a fonót, mert „ott nem zavarkodott a gazda, oszt jobban hancúroszhattak a jányok is”.
Pereszlényben a „fonóélet” hagyományai még 1942-ben is éltek. A lányoknak álltalában három, az asszonyoknak egy-két fonóházuk volt. Rendszeresen valamelyik szegényebb /zsellér/ család házára esett a választás, mert ez némi jövedelmet is jelentett számukra. A fonóházért az összegyűlt 16-19 lány 1940 körül 1-1 pengőt, 1-1 fej kendert, 0,5-1 liter mákot fizetett. (Manga J., 1956. 150. l.)
A fonás novembertől márciusig tartott, tehát az év jelentős részét kitöltötte. Egy-egy fonó általában este hattól tizenegy óráig tartott. Szombaton, vasárnap, valamint ünnepnapokon az Ipoly mentén sem fontak. Aki ugyanis szombaton font, annak a hiedelem szerint megfájdult a keze vagy a feje. Hidvégen februárban, a fonás utolsó napján „ivót” rendeztek.
A fonóházakban a tulajdonképpeni munkán kívül más egyéb dolgok is zajlottak. Egy-egy fonóhoz a falu társadalmi életében is fontos szerepet töltött be. Az itt egybegyűltek például megvitatták a falu és a „világ” dolgait; mesét mondtak, énekeltek, tréfálkoztak.
Amennyiben a fonóházak a fiatal lányoknak és legényeknek is fontos gyülekezőhelyei voltak, sok-sok tréfás játékra, színjátékszerű szokásra is sor került ezekben, különösen farsang idejében.
A mozgással, dallal, különféle szöveggel összekötött fonóházi játékok közvetlenebbek, szabadabbak és kötetlenebbek voltak, mint az egyházi ünnepek dramatikus játékai.
Közelebb kerültek egymáshoz a nézők és a játékosok; elmosódtak az előadók és a hallgatók-nézők közti különbségek. A színjátékszervező cselekedetekből mindenki kivehette részét; a tréfás játékokba valamennyien bekapcsolódhattak.
Kelenyén és Ipolyfödémesen egyaránt közismert volt a „píperkezés”. A lányok ennél a következő mondóka kíséretében guggolva járták körbe a szobát:
„Hej píperke, píperke,
bóha botyikajja,
kutya áll a küszöbön,
macska nyalogattya.”
Eközben egy idős asszony bögrét vett a kezébe, felállt egy székre, majd ezt mondta: „Nézzitek, vér csepeg a gerendábó´!” Aki a guggoló lányok közül az asszonyra nézett, azt a többiek – akik már ismerték a tréfát – belerántották a vízbe, melyet a széken álló asszony a bögréból öntött a földre.
A beugratás volt a célja a hídvégiek „kútyikaőrzésé”-nek. A lányok ennél a játéknál homokot szórtak a földre, arra vizet öntöttek, s ez volt a „kútyika”. Egy olyan lánnyal őriztették azt, aki azelőtt még nem vett részt a játékban. A kutat a legények is körülülték. Közülük valamelyik a „kútyika” felé nyúlt, a lány meg egy vesszővel nagyot ütött a kezére. Közülük egy szemfülesebb hirtelen belerántotta az őrt a vízbe, s ezen mindnyájan jót mulattak.
Beugrató játék volt a hidvégiek „késélesítése” is. Az idősebb asszonyok közül valamelyik felállt a lócára, egyik kezébe „begrét”, a másikban kést tartott. A kést a gerendához ütögette, mondván, hogy az „élesebb” legyen. Közben szándékosan leejtette azt, s így kiáltott: „Jaj, még nem is éles az a kés! Aggyátok csak gyorsan ide!” Ha a tapasztalatlanabbak közül valaki lehajolt érte, annak az idős asszony vizet öntött a nyakába.
Hidvégen játszották a „tilolást” is. Ilyenkor egy lány fölfeküdt a „padra”, a másik meg a tilolást imitálta. Közben jöttek a kéregetők, s ilyen párbeszédekre került sor:
Első kéregető: „Komámasszony aggyék egy kis sót!”
Tiloló lány: „Nem tud vennyi? Nem láttya, hogy dógom van?”
Második kérő: „Sógorasszony aggyék kend kölcsön eggy serpenyőt!”
Tiloló lány: „Nem tud vennyi? Nincs serpenyőm, fazégba főzök!”
Harmadik kérő: „Szép jóestét kívánok! Eltörött a tilóm, nem anná kend kőccsön a tilójját?”
Tiloló lány: „Inkább a kend nyelve tört vóna el! Nem láttya, hogy tilolok?!”
Erre aztán hirtelen lefordította a lányt a padról, s így szólt: „Itt van no, vigye!”
Érdekes, mulatságos játék volt a „kutykurutty” is. A lányok sorba álltak, közülük egyik tányérba vizet öntött, s azzal együtt ment a többiekhez. Mikor a sorban álló lányokhoz ért, ezt kérdezte az elsőtől: „Kutykurutty, kijé vagy?” Ha a megkérdezett válaszolt – mondjuk így: „A Nagy Pistájé vagyok!” –, akkor a kérdező továbblépett. Viszont ha valaki nem volt hajlandó a kérdésre válaszolni, akkor a „vallató” a tányérból vizet vett a szájába, „oszt jó lespriccőte aszt”.
A „csizmavarrást” több faluban is játszották. Ennél a fiúk kacagtak nagyokat a lányokon. Ugyanis két lány a földre ült, egy-egy csizmát vett a kezébe, melynek szárával nagyokat csapott egymás fenekée. Ha az ügyetlenebb ilyenkor „fölfordót”, még „a csupasz feneke is kilátszott, oszt ezen nevettek a leginyek”.
A „papucsvarrást” a legények játszották. A „cipész” mellé odaült két „inas”, akik figyelték, hogy miképp imitálja a mester a varrást. A cipész közben tréfásan ezeket mondta: „Most szögelem a talpat, most varrom a sarkat…” Aztán hirtelen úgy széttárta a két karját, hogy az inasokat is mellbevágta. Végül így szólt hozzájuk: „No, ugy látom, titeket se tanítolak meg cipőt varrnyi, mer még a talpbélést se varrtam bele, mánis kaptatok.”
A „fordujj bolha” Hidvégen a lányok és a legények közös játéka volt. Ilyenkor a legények közül valamelyik leült a ház közepén elhelyezett székre, s az egyik lány így szólt hozzá:
– Fordujj bolha!
– Aggyig nem fordulok, még Katyi meg nem csókó! – válaszolta a legény.
Ha a megnevezett lány nem adott csókot a legénynek, zálogot vettek tőle. A végén ezt is csókkal lehetett csak kiváltani.
Varbón hasonló céllal játszották a „kútbaestem”-et. A legények éjfél előtt elkapták a lányok orsóit, majd sorban leültek a ház közepére, s ezt kiabálták:
– Kútba estem!
– Ki húzzon ki? – kérdezték a lányok.
– Bözsi! – mondta a legény, akinél az említett lány orsója volt.
Ha a lány nem húzta fel a legényt, s nem adott neki egy csókot, orsóját kivitték az udvarra, s ott lehajtották róla a fonalat. Így még a szégyenlősebb lányok sem ellenkeztek, met ha üresen vitték volna haza orsójukat, otthon jól elverték volna őket.
A fiatalok játékainak gazdag színterei voltak a perőcsényi fonóházak is. Előfordult, hogy egy leány leült a szoba közepére egy kisszékre, majd elkiáltotta magát, hogy „égek”. Erre a többi jelenlévő azt kérdezte, hogy „kiért”. A lány válaszul valamelyik ott lévő legény nevét mondta, mire az odament és megcsókolta őt. (Manga J., 1956. 150. l.)
A „páterkázás” szokását így írta le Szendrey Ákos 1952-ben: „Vesznek egy kugyela /csomó/ kendert, a végét összesodorják és átkötik. Két ilyen csomót felállítanak egymással szemben, ez a lány meg a legény, akik jóban vannak. Meg is nevezik őket. Azután meggyújtják egyszerre mind a kettőt, s ha a két csomó égés közben összehajlik, akkor ásó kapa sem választja el őket, ha széthúzódik, akkor nem lesz belőlük egy pár.” (EA 2717.)
A legények azonban nem mindig és nem mindjárt mentek be a fonóházba. Ipolyvarbón sokszor tilóval „csörömpőtek” az ablak alatt, így dühítették a bentieket.
Az ablak alatt leselkedő legények Ipolyhidvégen is gyakran bosszantották a fonóházbelieket. Ha valaki a bentiek közül már fáradt volt és elszunyókált, azt így pellengérezték ki a legények: „Magának Julis nene az orsójja nem telik meg reggelig se, mer´ maga csak szunyóká´!”
Az asszony erre felriadt, s ezt válaszolta: „Gyere, gyű be fonnyi te! Én mán fontam eleget!”
A fiatal lányokat meg így „buzeráták” a kíváncsiskodó legények: „No, Maris, sok van mán azon az orsón? Lessz mán belöle eggy ing, lessz mán belöle nekünk gatya?”
Födémesen az eladó sorban lévő lány vőlegénye is felkereste a fonóházat. Persze nem akart bemenni, ezért megpróbálta a lányt kicsalogatni. Ez viszont nem ment könnyen, mert az idősebbek kifogásokat kerestek. De vonakodott maga a lány is. Arra hiatkozott például, hogy nem mehet ki, mert még nem végzett a fonással, orsói viszont már megteltek fonállal, ám nincs motollája, amivel azt „lemotóllázná”. A legény erre bekiabál, hogy majd ő csinál ilyen szerszámot. Indult is a favágatóhoz, de utánaszaladt a lány anyja is, aki így riogatta őt: „Aki máma motóllát csiná´, az mekhal!” A legény erre felbosszankodott, s azt válaszolta, hogy úgyis elveszi a lányt.
Előfordult az is, hogy a lányok tréfálták meg a legényeket. Aki a fonóházat felekersők közül elsőként lépett a szobába, annak lekapták a sapkáját, bekormozták azt, majd így szóltak a legényhez: „Mosakoggy meg hideg vízbe´, hogy kedves legyé´! Törőközz meg a sipkádval, hogy szép legyé´!” A legény aztán visszakapta a sapkáját, amibe bele kellett törülköznie, hogy jó kormos legyen az arca.
Nemcsak a legények, hanem a lányok is jártak elykor tréfálkozni a fonóházak ablakai alá. A hidvégiek a „gedot” vitték egyik helyről a másikra. Bedobták azt az ablakon, hogy így bosszantsák a fonókat.
A „gedo” a kiszéhez hasonló kis bábu volt. Ruhája alá rejtettek egy papírcédulát, melyre csúfolódó-gúnyolódo szövegeket írtak. A fonók valamelyikét pellengérezték ki ezzel. A lányok megvárták, amíg a bentiek elolvasták a cédula szövegét, aztán gyorsan elfutottak.
Farsang ideje alatt csinálak „lagzit” is fonókban. A lakodalmas játékba Ipolyhidvégen általában három fonóházat vontak be. Az egyik helyről elindult a jelmezbe öltözött „vőlegény”, hogy a másik fonóból kikérje a „menyasszonyt”. Innen aztán együtt mentek a harmadik helyre „eskünnyi”. A fiatalok énekszóval kísérték az „új párt” végig a falun. A harmadik fonóházban az eskettető asszony, azaz a „pap” „huszármiatyánkval” adta össze a fiatalokat.
Hidvégen a végzéskor rendezett „ivóban” gyakori szokás volt a fiatal lányok és legények kiéneklése. A csasztuskaszerű párosító sövegeket közösen szerkesztették egy közismert ének dallamára. többek közt ilyen szövegeket fabrikáltak:
„Balog Kati selyem ágyát
magosra vetette,
Szekeres Pista a csákójját
rajta felejtette.
Hozd ki Kati a csákómat,
hagy tegyem fejemre,
hogy ne nézzen minden ringyó,
ragyogó szemembe!”
/Abelovszky Istvánné – 75 éves, 1979 – adatközlése; /
„Kukorica-sústyás pallag,
Szabó Istvány arra ballag,
nagyon mekkente a haját,
összefente a gallérját.
Kovács Kati édes kincsem,
kije mosod az én ingem?
Ki is mosom, kivasalom,
gyenge testedre ráadom.”
/Abelovszky Istvánné adatközlése; /
Tartottak „ivót” a Hidvéggel szomszédos Drégelypalánkon is; a távolabbi Perőcsényben pedig ivóbált rendeztek, ahová cigányzenészeket is hívtak.
A fenti szokások is jól példázzák, hogy a fonóházak az Ipoly mentén milyen fontos szerepet töltöttek be a falusi közösségek életében; hogyan bontakoztatták ki elődeink az ilyen összejöveteleken fantáziájukat, leleményességüket.
A tebehordás
A növényi jelképek egyike a rítustárgyként használt tebefa. A világfát is szimbolizáló szerelmi eszközt a XX. század első éveiben Perőcsényben már mint a farsangvasárnapi ajándékozás szimbolikus tárgyát vitték egyik helyről a másikra. A kutatók szerint a paraszti életforma és kultúra átalakulásával egyidőben megváltozhat a tárgyak eredeti funkciója is. Így lehetett ez a perőcsényi tebével is. Megjelenési formáinak időbeli sorrendjét a néprajztudósok így állították fel: „Először lakodalmi ajándék, része a rítusnak, később népszokásokban szereplő szerelmi, illetve családok közti ajándék, legvégül dísztárgy.” (T. Papp Zs. – Tarján G., 1978. 602. l.)
A perőcsényi tebefáról 1952-ben Szendrey Ákos is gyűjtött adatokat. Közlésében többek közt ezt olvassuk: „Farsang három napján viszik a tebét. Kétféle fajtáját ismerik. Az egyik az, amikor a legény küldi a lánynak, a másik amikor a keresztszülő küldi a komagyereknek. Az előbbi megfelel az országosan szokásos komázásnak, mátkázásnak.
– Az előbbi esetben lányok vitték, rendesen két leány, az utóbbi esetben inkább gyerekek.
– A tebét úgy készítik, hogy négy darab lapos lécet, kettéhasított mogyoróágat összehajlítanak gömbölyűre, alul-felül hozzákötik egy-egy egyenes ághoz. Ez a tebekámva, a behajlított ágak pedig a tebefák. A tebefák sűrűn át vannak fúrva, s belé gyufaszál vastagságú faágakat, szilánkokat szúrnak keresztül. Erre szúrnak diót, süteményt, a tetejére piros almát tesznek, szalagokat kötnek rá. A középső „igényes” fának alul talpa volt, több ága be volt hasítva, hogy meg lehetett állítani.
– Akinek visznek, az süteménnyel pótozza, süteményt küld vissza.” (Szendrey Á., EA 26 811. 2. l.)
Erdélyiné Fehér Julianna 1958-ban közölt adatokat a perőcsényi „életfa” elterjedéséről. Dolgozatában említi többek közt, hogy Perőcsényben 20-30 éve ismeretes volt a „tebe-küldés”. 50-10-11 éves fiúk küldtek hasonló korú kislányoknak tebét, azaz valójában a szülők ajándékozták ezt a kisfiú nevében a rokonoknak, keresztkomáknak, jóbarátoknak. A kisfiú viszont több lánynak is küldhetett egyszerre, sőt ha az ismerős más faluba költözött, oda is vittek tebét, például Kemencére, Nagybörzsönybe vagy Vámosmikolára. (Erdélyiné, 1958. 269. l.)
A tebekészítéshez legalkalmasabb volt a töklevelű juhar és a mogyorófa. Rúdja juhar- vagy mogyorófából készült, 60-70 cm hosszúságú volt, végét tulipán alakúra faragták. A tebe lehetett két vagy háromkámvás, szépnek azt tartották, amelyre 200-250 diót is raktak. A szülők már előre számba vették, kinek küldjenek tebét, s azoknak előre szóltak. Farsang vasárnapján ünneplőbe öltözött rokonlányok vitték a tebét. Indulás előtt hajukat leoldozták, s a rózsás szalagot a tebe csúcsára tették. Mikor megérkeztek, így köszöntek be: „Ilyen tisztessíges tebét küldött a mi kisfijunk a kigyelmetek jányának, de azt is megizente, hogy olyan csikorgós cipőt vesz nekim hogy a tó felett, ha elmegy, a bíkák mind a tóba ugroskálnak.” A lány anyja erre így válaszolt: „Nagyon szípen köszönjük a jányunkról való megemlíkezést, majd veszünk a legénynek egy szép inget.”
A tebét aztán felakasztották a ház gerendájára, s az addig ott lógott, amíg a dió le nem fogyott róla. A csupasz tebefát aztán visszaküldték az ajándékozónak. (Erdélyiné, 1958. 271. l.)
Tóth Imre Ipoly menti palóc tájszótárában is szerepel a tebe címszó. Itt ezt olvassuk: „A perőcsényiek pántlikával, arany- és ezüstdióval feldíszített eljegyzési szimbóluma. A lány keresztapja küldte a tebefát a házasságra kiszemelt fiúnak. A falu gyermekei utcahosszat kísérték a farsang első vasárnapján útnak indított tebefát.” (Tóth I., 1987. 257. l.) A rítusváltozást elemző T. Papp Zsófia és Tarján Gábor viszont azt írják, hogy az azonos helyzetű családok közt volt szokásos egymás megtisztelése a tebefával, amit többek közt ki is fejeztek, például így: „Föld küldte földnek a tebét.” Ugyancsak ők említik, hogy „az emlékezet számára elérhető időben nem domborodott ki a szerelmi vagy pontosabban: párválasztást előkészítő ajándék jelleg. Nincsenek adataink arra sem, hogy a tebeküldés konkrétan a családok megegyezését, két fiatal egymásnak ígérését jelentette volna.” (1978. 600. l.)
A tebefával kapcsolatos adatok részben ma is gyűjthetők Perőcsényben. A szokást persze már nem gyakorolják, de – amint a fent idézett szerzőpáros is említi – dísztárgyként még mindig él itt a rítustárgy. A helytörténeti és néprajzi kiállításnak is dísze például az ajándékozás sajátos perőcsényi szimbolikus eszköze. Az életfára emlékeztető ajándék rúdját juharfából, arany- és ezüstdiókkal, csöregefánkkal díszített kámváját mogyorófából készítették. Pásztor Csaba, a gyűjtemény fiatal kezelője, a falu hagyományainak buzgó kutatója és Bugri Józsefné Darányi Eszter /1934/ adatközlőm a tebével kapcsolatos régi hagyományokat is megidézte. Adataik részben megerősítik a fentieket, részben kiegészítik azokat. „Tebefát azelőtt minden kisjány kapott. Farsang vasárnapján hozták. Hároméves kisjányok kapták a kisgyerekektő´ házassági ajánlat céljábó´. A sok dió, ékesség a gazdagságot, szeretetet, jóságot jelképezte. Ha a szomszédok kapták, akkor is végigvitték a falun, hadd lássák. 18-19 éves lányok vitték, mikor a legtöbb nép gyött ki a templombó´. A szülők küldték a rokon lányoktól. Ezek kikötözték a hajukból a szalagot, rátették a tebére, hogy még díszesebb legyen. Vers kíséretében adták a szülőknek, azok felakasztották a gerendára, és addig tartották ott, amíg a dió le nem fogyott róla. Mer ha valaki gyött, rokon, kisgyerek, ismerős, mindenkinek adtak róla egy diót. Emlékszem rá, hogy mondták: »Tebefát hoztam…« /Megmondták, hogy ki küldi./ Akkor énekeltek valami odaillőt. Akkor megint mondtak valamit, hogy nagyon szeretnék, ha szeretettel fogadnák és viszonoznák az ajándékot.”
(Az ünnepkörrel, annak dramatikus szokásaival, népköltészetével, zenei anyagával részletesebben foglalkoztam a Katalin-naptól Gergely-napig (A Felvidék Művelődéstörténeti Enciklopédiája 6.) c. könyvemben. Komárom, 2005:136-153.p.)
IRODALOM
Csáky Károly: Hallottátok-e már hírét? Bratislava, 1987.
Edvi Illés Pál: Farsang. Vasárnapi Ujság. II.28. 8.sz.
Erdélyiné Fehér Julianna: A „tebe” a Nógrád megyei Perőcsényben.Néprajzi Közlések III.1-2.269-273.
Jókai Mária: András-naptól farsang napig Nyitra vidékén. Pozsony-Dunaszerdahely, 2000.
Manga János: A visszatért Felvidék néprajza. A visszatért Felvidék. Szerk.: Csatári I.–Ölvedi J.211-242.
Manga János: Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén. Budapest
Manga János: Palócföld. Budapest, 1979.1942.
Tóth Imre: Ipoly menti palóc tájszótár. Budapest, 1987.
T. Papp Zsófia – Tarján Gábor: Egy rítustárgy funkcióváltozása. Ethnographia LXXXIX. 4. 600-603.
Ujváry Zoltán: Népi színjátékok és maszkos népszokások. Debrecen, 1997.
Csáky Károly, Felvidék.ma
Fotó: Póczos József facebook albumából {iarelatednews articleid=”51735″}
