Most már legalább tudjuk, mit ért azon Robert Fico, hogy valaki „szélsőséges nacionalista, soviniszta és nem európai”. Az persze eddig is világos volt, hogy szerinte e jelzők nem Ján Slotára illenek.
Még akkor sem, amikor jobbkeze éppen tankokkal menne Budapestnek, vagy azt tanácsolja a magyaroknak, hogy apró lovaikon szép csendben ügessenek vissza Ázsiába. Ez a szlovák kormányfő szerint teljesen rendben van, az ilyen kijelentések még beleférnek az európaiság fogalomkörébe.
Az viszont már nem, hogy Csáky Pál az ősi szlovák földön kiejti a száján azt a szót: autonómia. Először is, mert ilyen szó eleve nincs. Másodszor: ha netán mégis létezne, akkor is csak egy szélsőséges soviniszta képes a nyilvánosságban használni. Merthogy – mint Kubis külügyminiszter tegnap világosan kifejtette – a szó „szélsőséges és radikális szenvedélyeket gerjeszt”.
Nincs itt szemernyi irónia sem, nincs költői túlzás. A szlovákiai magyar párt elnöke ellen tényleg azért indított szinte a teljes szlovák politikai elit hajtóvadászatot, mert pár napja Dunaszerdahelyen Tőkés Lászlóval beszélgetve megemlítették az autonómia kérdését.
Csákynak persze teljesen felesleges folyamatosan magyarázkodnia. Európában ez nem számít trágárságnak, illendő róla társaságban beszélni. Valójában éppen az a nem európai eljárás, ha valahol tabuként kezelik a fogalmat, és üldözendőnek állítják be még felemlegetését is. Pontosan ez történik most Szlovákiában. Mintha csupa félkegyelmű ágálna egy szürrealista politikai szcénán. Mert mit gondolhatunk, amikor olyasmik hangzanak el teljes komolysággal, hogy „a magyarok valójában a közel-keleti modell, vagyis a földet békéért elv alapján kérik majd vissza az elcsatolt területeket, és a koszovói minta szerint szereznek idővel érvényt önrendelkezési jogaiknak”?
Jó, felénk mindenki tisztában van azzal, hogy Pozsony mindig is sajátosan viszonyult a kisebbségek autonómiaigényeihez, ez szerves része a magyarfóbiának. Az irracionális félelmeket az ottani magyar kisebbség egyébként tiszteletben tartja, programja nem tartalmazza a területi autonómia igényét.
Az viszont igaz, hogy északi szomszédunknál általában olyankor kerül egyáltalán szóba a kérdés, ha már súlyos zavarok keletkeztek az adott kormány és az ottani magyar közösség viszonyában. Amikor a kisebbség egyértelműen diszkriminációt érzékel, és normális keretek között nincs módja kisebbségi jogait érvényesíteni. Vagy amikor a hatalom egyszerűen megpróbálja a legalantasabb magyarellenes ösztönöket felpiszkálni a többségi társadalomban. Sokan egyelőre úgy tesznek, mintha kizárólag Csáky-kérdésről volna szó. Pedig ezen már rég túlment a dolog. A magyar közösség törekvéseivel szemben kibontakozó politikai-kormányzati kampány lecsillapítása ráadásul nem olyan ügy, amelyet kizárólag Ficók és Sloták józan belátására, jóindulatára lehetne bízni.
-Forrás: Népszabadság Kis Tibor, 2008. október 3.-
