Húsz éve történt: DAC-BAYERN

A belépők már mind elkeltek! – hirdették szalagcímeken a napilapok. A boldog jegytulajdonosok meg rohantak a mérkőzésre az öröm különböző megnyilvánulásaival. Szpíkerünk alig győzte üdvözölni Szlovákia egész délvidékének idesereglő szurkolóit úgy, ahogy azt már megszoktuk tőle, ha a Sparta, a Slávia vagy a Bohemians vendégszerepelt nálunk.

De most, a Bayern München dunaszerdahelyi fellépése valóságos népvándorlásra adott okot. Érdekes volt megfigyelni, hogy a tömeg hite megint milyen független volt a csapat mérsékelt ligaszereplésétől. Egyszeriben senki sem beszélt arról, hogy rossz a csatárjátékunk, kevés gólt rúgunk, lassúk vagyunk… Itt és most még a müncheni gólkülönbséget is behozhatónak tartottuk.

Félkész állapotban lévő stadionunk nemcsak a befelé tóduló embersereg álló vagy ülöhelye lett, hanem új lelátókkal és magas földsáncokkal körülzárt kultikus hely, amely csak az ég felé maradt nyitott. Igen, e napon a DAC-stadion sokezres nézőseregének elragadtatásában volt valami vallásos csodára várás is.

Milyen kár, hogy a futballisták virtusából nem azok kerültek ki győztesen, akik felé ez az áhitat irányult! A DAC játéka zavarodott volt és szenvedélyes. Ráadásul a szerencse is elpártolt tőle: már a 2. percben megsérült védelmünk oszlopa, Dušan Liba, az 5. percben gólt kaptunk 11-esből, ezt egy szabálytalanság követte, és Thon 25 m-ről is betalált – 0:2; két perc múlva Szaban „beleszáll“ Aumann kapusba és a kiállítás sorsára jut. Innentől a stadiont uraló DAC-szurkolók kék-sárga „világnézete“ megváltozik. Kezdik belátni, hogy a vendégcsapat játékosainak gondolkodása és cselekvése gyorsabb, harmonikusabb, következetesebb. S annak ellenére, hogy a második játékrészben feljavultunk, a jobbik csapat jutott tovább.

Lejegyezni is érdekes, hogyan érkeztek, hogyan viselkedtek a német futball császárai nálunk. Bécsig repültek, ott beültek az előreküldött autóbuszaik egyikébe (a másik a poggyászt szállította). Pozsonyban a Kyjev Szállóban béreltek szobákat. Dunaszerdahelyre el sem jöttek. Még a mérkőzés előtti napra jelzett edzésüket is lemondták. Mi több, a játéktér minőségére sem voltak kíváncsiak. Csupán Uli Hoeness, a menedzserük jött el megnézni a pálya milyenségét. Ezek után azt gondolhatná valaki: ezek a németek nagyon biztosak lehettek a dolgukban, ha a legendás német precizitást így sutba dobták! Pedig nem erről volt szó. Inkább a „megengedhetem magamnak“ gőgjét alkalmazták pszichológiai fegyvernek. Tudták jól, hogy a gazdaságilag szegény, hét lakatra zárt ország népe mindig telítve van alacsonyabb rendűségi érzéssel, s azt is, hogy az ilyeneknek már az is kitüntetés, hogy a Bayern ellen játszhatnak, testközelből nézhetik őket.

Amint azt a mérkőzés lefolyása is bizonyítja, jól kalkuláltak. Johancsik Ede, a DAC-szertárosok „nagy öregje“ úgy emlékszik, hogy a németek még az általunk felajánlott frissítőket sem fogadták el. A félidőben és a meccs végén is csak a magukkal hozott készletekből fogyasztottak. Aztán hordárok a cuccokkal az egyik buszba, a játékosok a másikba szálltak, és elhajtottak. De csak a csapat és közvetlen környezete. A Bayern München 25 korifeusát Nagy István vette kezelésbe, hogy megmutassa nekik, milyen is egy csallóközi vendéglátás. Persze nem egyedül. A DAC is 25 főemberrel képviseltette magát a vigalmon. Állítólag Nagy Pista óriási formában volt. A diszkrét kiszolgálástól kezdve, az ízes ételeken és az odaillő italokon keresztül, egészen a díszmagyarba öltözött cigányzenekarig, minden stimmelt. Ahol kellet, ott a közvetlen társalgás tolmácsok segítségével folyt. Ez a jó kedélyű csölösztői összejövetel este 19.00 órától egészen másnap reggelig tartott. Meg is volt a hatása: A Bayern München elnöke megígérte, ha csapatuk bejut az UEFA-kupa döntőjébe, saját költségére meghívja az egész DAC-vezetést. Ennek tudatában kész balszerencse, hogy a bajorok az elődöntőben elbuktak.