December 5-én minden magyar ember egy kicsit megáll, és egy perc néma csönddel áldoz… a határon túliak kicsit érzékenyebben, hiszen mégiscsak lemondtak rólunk, és csupán mostoha testvérekké váltunk, akiket semmi nem illet meg, amit Magyarország jelent.
A statisztikai mutatók szerint azóta kevésbé vagyunk büszkék Magyarországra mi, határon túliak, és jobban ragaszkodunk szülőföldünkhöz. Ezt akár meg is köszönhetnénk, de mással is járnak ezek az események. Azzal például, hogy annak az országnak a lakossága és politikai vezetői, ahol mi, magyarok élünk, szinte vérszemet kaptak, és biztosak abban, hogy a határon kívül ragadt magyarokat nincsen, aki megvédelmezné, hiszen népszavazáson már lemondtak rólunk. Azt gondolják, Magyarországnak nem kellenek a határon kívül rekedt magyarok.
Vegyes érzelmeket vált ki a gondolat, hogy 2004. december 5-én nem arra szavaztak a magyarok, hogy testvérek vagyunk és összetartozunk, hanem arra, nem fontos a Trianon által elszakított országokban élő magyarok sorsa, szinte tudomást sem véve arról, hogy egyáltalán létezünk.
Ezt persze foghatjuk politikára, a tudatlanságra, bármire, de nem megbocsájtható. Főleg annak nem, akinek az őseit kitelepítették, akik aztán visszaszöktek, akiknek az őseit magyarságuk miatt fogságba vittek, éheztettek, vertek, és mindezt a magyarságért, mindezt azért az országért, ahova nem tartozhatnak, mert a politika úgy akarta, és most már az emberek is.
Ezek után hiteltelen emberek jönnek és magyarázzák, hogy mi a magyarság, és velünk vannak, de nem tudják, miről beszélnek, mert utána hazamennek, és elfelejtik, hogy vagyunk és elfelejtik, hogy december 5-én lemondtak rólunk. De senki se felejtse el, mi attól még magyarok vagyunk és maradunk!
Neszméri Tünde, Felvidék Ma