Bauer Győző akadémikus még mindig kutat: „A titkoknak nincs vége, s a legkifürkészhetetlenebb nem csupán az, hogy mi lesz a következő felfedezés, hanem az is, hogy mi, emberek, hogyan értékeljük, használjuk fel az egyes felfedezéseket.”
– Nagyívű pályát futott be a vasúti munkástól a nagyköveti posztig…
– Szüleimet nagyon megbecsülték a faluban, de pártfunkcionáriusok elkezdték mondogatni, hogy kékvérű vagyok, mert a nagyapám jegyző volt. Mindent megtettek, hogy már a gimnáziumba se jussak be, de nem sikerült nekik. Amint egyetemre jelentkeztem, nem adtak kádervéleményt, anélkül pedig lehetetlen volt bejutni. Egyedüli szerencsém, hogy magyarbéli volt a galántai járási mezőgazdasági titkár. Ő szólt az érdekemben, Bolló Sanyi. Helyszűkére hivatkozva azonban így sem vettek fel az orvosira. Abban az időben született egy borzasztó ötlet, hogy levelező tagozaton is lehet végezni az orvosi egyetemet. Huszonhárman kezdtünk ebben a csoportban, jellemző, hogy ebből tizenöten vörös diplomával végeztünk. Egy évig tartott ez a „távutas” állapot, amelynek az volt a feltétele, hogy valahol munkaviszonyba kellett lépni. Gondoltam, kapok állást az egészségügyben, tologatom majd a betegeket, de nem így történt. Nagy nehezen a vasútnál sikerült elhelyezkednem, három hónapig Pozsonyban a rendező-pályaudvaron dolgoztam, megtanultam esztergályozni is. Ötkor keltem, a sajtótízpercek idején pedig biológiát, anatómiát tanultam. Szerencsémre, Szencről több tanárt behívtak katonának, így egyiküket én helyettesítettem. Egy év után már a nappalin folytathattam az egyetemet. Nagy pozitívuma volt ennek az egy évnek, hogy megtanultam keményen dolgozni, utána már minden sokkal könnyebben ment, nem volt az az érzésem, hogy sok a tanulnivaló.
– Az öccse is jó nevű orvos, honnan jött ez a vonzalom e hivatás iránt?
– Mamám az ötvenes években komoly beteg lett, egy évig feküdt kórházban. Apámmal hetente bejártunk. Egész napokat töltöttünk nála. Akkor dőlt el, hogy orvos leszek. Ám érdekes, a szenci alapiskolában a magyartanárom mindenáron meg akart győzni, meg a szüleimet is, hogy diplomatának menjek. Ez úgy megmaradt bennem az orvosi pálya mellett is. Amikor évtizedek múltán komolyan felmerült ez a lehetőség, gondoltam, meg kell próbálni.
Bauer Győző felesége, Edit és unokái körében
– Végül is boldog ember lehet, mert ez is sikerült…
– Nem mondhatom, hogy nem sikerült. De mindenért meg kellett küzdeni. Az sem jött könnyen, hogy Prágában az Akadémia Gyógyszerkutató Intézetében dolgozhattam pár évig. És eredményesen. Ha nem nősülök meg, talán maradtam is volna az akkori fővárosban. Végül a pozsonyi intézetben kötöttem ki. De nem bántam meg. A hetvenes években volt egy időszak, amikor keményen meg kellett küzdeni azért, hogy kutathassak. Sötét évek voltak ezek, az igazgatóm ki akart nyírni, még azt is le kellett rajzolnom neki, mi van a laborban a fiókomban. Mígnem jött egy értelmes, okos igazgató, én pedig hétszer jutottam el Japánba. Ott olyan dolgokat próbálhattam ki, amilyenekre itthon nem volt lehetőség. Aztán én magam is tíz évig igazgattam a gyógyszerkutató intézetet. Nem mondhatom hát, hogy nem sikerült elérni az életemben azt, amit szerettem volna, de nagyok voltak a hullámverések. Amikor szóba került a külképviseleti munka, mondtam, Japán miért ne? Aztán Törökország lett belőle. Sokan óvtak, mondván, meggondolatlan vagyok, merthogy Ankara egy porfészek. Nagyváros, de megerősíthetem, borzasztóan poros. Ennek ellenére jól éreztem ott magam.
– Mit adott önnek ez az ankarai négy és fél év?
– Egy más gondolkodásmódot ismertem meg. A diplomaták agya teljesen másképp jár, mint a természettudósoké. Ha a tudományban végzünk valamit, végiggondoljuk, mi az, ami a legegyszerűbben célhoz vezet. A diplomáciában nem így van. Mi az, ami úgy vezet célhoz, hogy minden konfliktust elkerülök. Ezt meg kell tanulni. Hát megtanultam. Törökország óriási átalakuláson ment keresztül, míg ott voltam. Sokat fejlődött, és mindezt a helyszínen szemlélhettem. A kurdok révén hatalmas kisebbsége is van. Igyekeztünk befolyásolni az elitet, hogy nem helyes az a fajta kisebbségi politika, amit folytatnak. Amíg nem oldják meg a kurd kérdést, békesség sem lesz. Ahogy a franciák és a spanyolok sem oldották még meg. Felhívtuk a figyelmet a pozitív példákra, Dél-Tirolra, a finn megoldásra a svéd kisebbség esetében. Ilyen szempontból is érdekes volt Törökország.
– A mi állapotainkat hogyan látja?
– Gazdaságilag kevésbé, szellemileg viszont mintha erőteljesebben visszacsúsztunk volna. Szomorúan tapasztalom, hogy miután pár éve azt hittem, nyitottakká válunk, kezdünk európai módon gondolkodni és megérteni, hogy nem az ellenségkeresés a megoldás a problémákra, három éve mintha ez megfordult volna. Szomorú, hogy a mindennapok tapasztalásai mintha azt sugallnák, a poklok legmélyebb bugyraiban élünk, s várjuk, mikor jön Lucifer, hogy belénk vágja a kést. És nincs Lucifer. Tudatosítani kell, Európa elindult egy irányban, s nem a lucifereknek kellene meghatározniuk, mi történjék. Szomorúan látom, nemcsak a szlovák társadalom kezd visszazuhanni. A szlovákiai magyar is. Már jóval ezelőtt rájöttünk arra, hogy csak az egységben van az erő, így tudjuk artikulálni a dolgainkat, hogy a másik is megértse. Most meg elkezdünk azon vitatkozni, hogyan artikuláljunk, hogy a másik ne értse, és nem figyelünk oda, hogy mit mond a másik. Mintha a társadalom félig süketnéma lenne. És mintha az emlékező képességünkkel is baj lenne. Amit ma elmondunk, holnap már nem azt kell. Csak akkor tud előrelépni ez a régió, ez a közép-európai térség, ha együtt tud gondolkodni. Akkor lehetünk büszkék erre az országra, ha egyenrangú polgárai leszünk. Azt szoktam mondani, itt akkor lesz demokrácia, amikor két ember közül, ha a magyar a rátermettebb, őt választják meg köztársasági elnöknek. Nem szabad másodrendűnek érezni magunkat…
- Bauer Győző Érsekújvárott született 1942. május 31-én. Tanulmányait Magyarbélen, kezdte, Szencen folytatta, a Galántai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban érettségizett 1959-ben, orvosi oklevelét a pozsonyi Comenius Egyetem Orvostudományi Karán 1965-ben szerezte meg. 1969-ben lett az orvostudományok kandidátusa, majd 1985-ben doktora. 1987-től a Szlovák Tudományos Akadémia levelező tagja, 87 és 89 között főtitkárhelyettese, 1988-tól 1992-ig a Csehszlovák Tudományos Akadémia levelező tagja. 1998 óta az MTA külső tagja. 1994-ben habilitál a pozsonyi Comenius Egyetemen, beiktató előadása a sima izmok gyógyszertanáról szól. Az alapvetően kutatói és oktatói életpálya a pozsonyi pályaudvari munkástól az ankarai rendkívüli és meghatalmazott nagykövetig ível… még az egyetemi tanulmányok előtt, 1959-ben a pozsonyi Keleti pályaudvaron dolgozott fizikai munkásként, majd tanító a szenci magyar tannyelvű gimnáziumban, aztán orvos Érsekújváron, majd aspiráns és tudományos munkatárs Prágában, a Csehszlovák Tudományos Akadémia Gyógyszertani Intézetében, utána következik a Szlovák Tudományos Akadémia Gyógyszerkutató Intézete, munkatárstól igazgatóig – ahol jelenleg is dolgozik.
Számos hazai, magyar és nemzetközi szakmai, tudományos társaság, szervezet, szerkesztőbizottság tagja, több hosszabb külföldi tanulmányúton vett részt.
Kutatási területe a sima izmok gyógyszertana, az autonóm idegrendszer gyógyszertana, a szabad oxigéngyökök okozta elváltozások gyógyszertana.
Publikációs listája igen hosszú: több nyelven és több országban megjelent tudományos cikkeinek száma több mint 300, 1988-ban Pozsonyban megjelent monográfiája ma is a szakma egyik meghatározó munkája.
A magyarság, a magyar tudományosság érdekében kifejtett tevékenysége kiterjedt: elnöke volt a szlovákiai magyar tudósok több szervezetének: Számos hazai, magyar és nemzetközi tudományos és állami kitüntetés birtokosa. Szülővárosa, Érsekújvár díszpolgára, lakóhelye, Somorja Városi Díját is megkapta.
Megjelent a Szabad Újság 2009/17-i számában
Barta József, Fotó: Németh Péter
