Duray Miklós írása, melyet Vladimír Mečiar-nak, Szlovákia háromszori kormányfőjének ajánl 70. születésnapja alkalmából.
Kezdjük az állammal, Szlovákiával. A valamikori történelmi Magyarország északi részén, 1993. juanuár elsejével önálló államként megalakult Szlovákia. Ugyanazon „nemzetközi jog” szerint történt ez, amelynek szellemében 1920. június 4-én az akkori békecsináló hatalmak jogilag kinyilvánították a több mint ezeréves Magyar Királyság megszűnését.
Mi magyarok, ebbe a korábbi döntésbe nehezen tudunk belenyugodni, és ez természetes, hiszen történelmi (rosszul igazgatott) országunkat veszítettük el, de ugyancsak természetes, hogy a nyertesek – amely érzést akkor, 1920-ban Csehszlovákia révén a szlovákok is átéltek – ezt azóta is megkérdőjelezhetetlen (a magyarok fölött aratott) győzelemnek tartják. Ján Čarnogurský a pozsonyi Alagút-sori lakásunkban fejtette ki ezt 1986-ban, ammondóan, hogy az akkori csehszlovák és szárnyaik alatt a szlovák politikusok csak azt használták ki sikeresen a nemzeti érdekérvényesítésre, amit az akkori lehetőségek kínáltak – a magyarok pedig alulmaradtak. Ez így igaz. Fölösleges Benešt vagy Masarykot, esetleg Stefánikot hazugságokkal vádolni. Éltek a kínálkozó lehetőségekkel, hiszen a politika az érdekérvényesítésre alakalmas helyzeteknek a kihasználásáról szól.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Vladimír Mečiar, sorrendben az utolsó szlovák államalapító 2012. július 26-án hetven éves lett. Isten éltesse őt!
A huszadik században a szlovákoknak hat – már nem élő – olyan politikusuk volt, akik előtt minden szlováknak fejet kellene hajtania, mert jelentősen hozzájárultak a szlovák államiság megvalósulásához. Nézzük a sorsukat és a jelenlegi társadalmi beágyazódásukat.
Milan Rastislav Štefánik, ő is júliusi születésű, most lenne 132 éves. Tudós volt, pilóta volt és szabadkőműves – a sorrend lehet, hogy fordítva helyes. Nem biztos, hogy egyértelműen el lehetne dönteni, hogy közéleti tevékenységének mi volt az eredendő mozgatórúgója: a monarchia ellenesség, a cseh(szlovák) elkötelezettség vagy csak így ült fel a sors szekerére. Egy azonban biztos, hogy a francia pénzügyi köröknek a szabadkőművesség berkeiben jelenlévő képviselői és az ifjú cseh politikának képviselői Masaryk és Beneš (főleg ez utóbbi) Štefánik révén kerültek kapcsolatba Párizsban és így közösen, a francia gazdasági és banki érdeknek megfelelően készítették elő az osztrák-magyar császárság és királyság bukását valamint szétdarabolását. Štefánik az említendő hat személyiség közül az egyetlen belügyileg tiszta embere a szlovák politikának, talán amiatt, hogy a barátai, a cseh legionáriusok légelhárítói idejekorán lőtték őt le 1919 májusában az akkori pozsonyi (ivánkai) repülőtér légterében. Állítólag tévedésből, mert olasz repülőgépének felségszíneit magyarnak vélték. Nem oktalan a gyanú, hogy lelövésének más – politikai – indítéka is lehetett, túl sokat tudott a cseh politikusokról és könnyen vetélytársukká is válhatott volna. Mondhatnánk, hogy ez volt a csehszlovák politika első kudarca, mint ahogy utolsó kudarca volt Alexander Dubček, 1968, a Prágai Tavasz sírószemű hősének halálos autóbalesete 1992-ben a Pozsonyt Prágával összekötő autópályán. Ki ölette meg Štefánikot, ki ölette meg a legismertebb szlovákot, Dubčeket. A kérdés megválaszolatlan marad.
Milan Hodža, aki 1878-ban született és a Magyar Országgyűlés tagja is volt, az első és azóta is egyetlen olyan szlovák politikus, aki egyformán viselt felelősséget nemzetéért és a térség békességéért. Ő volt az elmúlt, 20. évszázad egyetlen szlovák politikusa, aki pontosan tudta merre fekszik a szlovák és a magyar érdek érintkezési határa. Nem véletlen, hogy az ő nevéhez fűződik az 1918. december 6-án kialakított ún. Bartha-Hodža demarkációs vonal, amely ha államhatárrá válik nem került volna sor az első Bécsi-döntésre és semmilyen csehszlovák-magyar, szlovák-magyar viszályra. Ő volt az a közép-európai politikus – beleértve a magyarokat is – aki a maga korában tudta, hogy az itt élő nemzetek együttélésre, társnemzeti létre vannak ítélve. Miniszterelnöke volt 1935-től az első Csehszlovák Köztársaságnak, emigrációban halt meg 1944-ben – fontos megjegyezni, nem volt Beneš eszmei társa. A budapesti parlamentben emléktáblával kellene tisztelegni előtte, de az sem ártana, ha emlékét Szlovákiában is jobban ápolnák. Egy köztér Pozsony közepén, olyan, mint a semmi – lehet, hogy a szlovákok Naszreddin Hodzsára a 13. században élt perzsa (vagy török?) tréfamesterre gondolnak, amikor áthaladnak autójukkal a mostani köztársasági elnöki barokk palota, közismertebb nevén Grassalkovich palota előtt a róla elnevezett téren.
Ami ezután következik, nem tréfa. A szlovák történelem tragédiája.
A szlovák állameszme gondolatcsírája (Felső-magyarországi szlovák körlet – Hornouhorské slovenské okolie címen) ugyan már 1861-ben megjelenik, elsősorban a gömöri szlovák evangélikus értelmiség érdemeként – akkor még a Magyar Királyság keretei között – és a Tripartitumra hivatkozva előterjesztik a császárnak is, de sikertelenül. Ez az eszme később, szlovák autonómia néven kerül 1915-ben megfogalmazásra a szlovák (magyarországi szláv) és a cseh (Habsburg-cseh) amerikai emigráció között az akkor még csak tervezett csehszlovák államkeretek között. Ez a csaknem száz évvel ezelőtti szerződés azért is érdemesül figyelemre, mert ennek a betartását követelő szlovák politikai igény keltette 1928-ban az első nagy feszültséget az akkori Csehszlovákiában, emiatt ítélték Vojtech Tuka Bélát letöltendő börtönbüntetésre. Innen egyenes út vezetett Csehszlovákia első megszűnésével 1939-ben az első önálló szlovák állam létrejöttéhez. Tekintet nélkül arra, hogy Jozef Tiso, az első szlovák államfő, római katolikus plébános létére Hitler-csodáló és náci hajlamú volt, az ő nevéhez kötődik az első önálló szlovák állam létrejötte. Ha ez bűn volt, akkor Csehszlovákia létrejötte is az volt, hiszen mindkét állam egy politikailag megalapozott helyzet kihasználásának a következményeként keletkezett. A szlovákoknak a Magyar Királyságtól való elszakadását történelmi tettként ünneplik, az első önálló Szlovákia létrejöttét pedig szégyenfoltként tartják nyilván? Ezt én magyarként felháborítónak tartom. Ez a szlovák történelem tragikuma. Az első szlovák állam létrehozóját háborús bűnösként felakasztották a pozsonyi Kertész utca börtönének udvarán, ezért a mai napig a történelem szemétdombján hever. Pedig ő alapította az első önálló szlovák államot.
De nézzük a következő történelmi állomást. Ha elhanyagoljuk az 1989/90-es rendszerváltoztatók nagyvonalúságával, akik közé Vladimír Mečiar is tartozik, hogy az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején a csehszlovák kommunista rezsim – akárcsak 1928-ban Masarykék – a szlovák autonomistákat vetették börtönbe vagy végezték ki, akkor az 1963-as évet a szlovák megujulás évének tekinthetjük. Ekkor kapott bírósági elégtételt az 1954-ben életfogytig tartó börtönre ítélt Gustáv Husák, aki 1968-ban a Prágai Tavaszt leverő szovjet hatalom segítségével a cseh-szlovák föderáció kivívásának bajnoka lett. De mi lett a sorsa? Őt kellett, mint a szovjettípusú kommunista rendszer egyik legmeghatározóbb képviselőjét felváltania Václav Havelnek 1989 decembere utolsó előtti napján a prágai vár köztársasági elnöki székében. Husák azonban ugyanazt az elvet érvényesítette, amit Masaryk és Beneš 1918-ban. Kihasználta az 1968-ban adódó hatalmi helyzetet és a Prágai Tavaszból mentette ami menthető volt. Létrehozta az államszövetségi viszonyt a cseh és a szlovák országrész között – ellenszolgáltatásként leghívebb kiszolgálója lett Moszkva érdekeinek. Husák nélkül 1993-ban nem jöhetett volna létre az önálló Szlovákia, mégsem szerepel a szlovák közélet hírességeinek panteonjában.
Ezt a Husák által megalapozott önálló Szlovákiát alakította meg Vladimír Mečiar, amit a jelenleg érvényes nemzetközi jogrend független államként ismer el. Igaz ugyan, hogy nem jöhetett volna létre ez az állam, vagy nem történhetett volna meg enyire békés módon az új államalakítás, ha a cseh politika is nem akarja ugyanezt. De így történt, szerencsére. Ha most Szlovákia királyság lenne, akkor élete végéig Mečiar lenne a király. Teljesítménye szerint megérdemelné legalább a tisztelebbeli államfői tisztséget. Ehelyett a szlovák politika egyik legmegvetettebb élő képviselője, főleg azon politikai körökben, amelyek ugyancsak egy önálló Szlovákiáról álmodoztak, de nem volt bennük bátorság, hogy Európa kedvencével, Csehszlovákiával szemben érvényesítsék ezt az eszmét. Magára hagyták Mečiart, így azoknak a szélsőségeseknek a támogatását kellett igénybe vennie, akik valóban a politika szemétdomjára valók. Emiatt jutott kényszerpályára Mečiar, részben ennek lett az áldozata.
Ez a véleményem független attól, hogy róla, Mečiarról milyen véleményt alakított ki a magyar vagy a szlovák politika. Gondoljuk végig, mi történt 1990 tavasza óta.
Mečiar először belügyminiszter lett. Megkapta a szlovákiai Független Magyar Kezdeményezés (FMK) rendkívüli támogatását. Az FMK vezetői, mindenkit megelőzve udvarolták őt körül. Feljelentéseket küldtek neki a szlovákiai magyar véleményalkotókról mind a belügyminiszteri mind a miniszterelnöki címére. Igaz, ő is cselekedte politikusi dolgát. Kezdetben a segítségükkel majd a magyar kereszténydemokraták közreműködésével és a kilencvenes évek közepén lett magyar pártütők segítségével igyekezett megosztani a felvidéki magyar politikát. Azonban 1991 januárában bekövetkezett egy olyan fordulat, ami átalakította a cseh-szlovák politika Mečiar iránti viszonyát. Ekkor kezdték vágni a fát Mečiar alatt Nyugatról, mert már ekkor támadta a csehszlovák egységet és nem rejtette véka alá Oroszország felé irányuló rokonszenvét sem. Ez utóbbi érthető volt: ha a Nyugat üdvöskéje, Csehszlovákia egységét akarom megbontani, akkor ezt keletről kell kezdeni. Csehszlovákia is az antant országok közül elsőként lépett szerződéses baráti viszonyba a Szovjetunióval 1935-ben a nyugati, német szomszéd elleni erőszerzés és az angol diplomácia általi támogatottságának a csökkenése miatt.
Ezen a ponton válik érthetetlenné a magyar politika (nem csak a szlovákiai, hanem a magyarországi is). Csehszlovákia soha sem volt partnere a magyaroknak. A két világháború közötti „szlovenszkói” magyar politikusok is tudták, hogy a szlovák politikával kell kiépíteni a partnerséget. Miért lett egyszerre csehszlovák párti a magyar politika és miért vált Mečiar-ellenessé, noha a józan ész azt súgta, hogy a magyaroknak az a politikai szövetségese, aki meg akarja bontani a csehszlovák egységet? Akik a magyarok közül ennek a véleménynek hangot adtak, ki lettek kiáltva közellenségnek.
Annyit tudunk, hogy emiatt a rossz döntés miatt nem jött létre rendezett kapcsolat Magyarország kormánya és a felvidéki magyar politika illetve Magyarország és Szlovákia között a rendszerváltozást követő első években. Viszont amit akkor emiatt és így elmulasztottunk, főleg a Szlovákiai magyar közösség jogi helyzetének a javítását, ma már nem tudjuk pótolni. Ez sajnos a huszadik századi magyar politikai veszteséglistát gazdagítja.
A magyar politika érthetetlen viselkedése a szlovák kérdés rendezésében az 1990-es évek elején – mégha Magyarország nyitotta meg elsőként nagykövetségét az önálló Szlovákiában – annyiban érthető, hogy az akkori hivatalos magyarországi politika Szlovákiával kapcsolatos magatartása nem tényszerűen alátámasztott információkon alapult. Hiszen különböző diplomáciai és pártpolitikusi magyar informátorok még 1992 őszén is megalapozatlan híreket keltettek, gyártottak Csehszlovákia egybenmaradásáról és a szlovák önállósulás elbukásáról. Tehát nem a valót mondták, hanem azt, amit valahol és valakik szerettek volna, de akik Mečiart, nagy népszerűsége miatt nem tudták eltávolítani.
A szlovák politikai élet szereplőinek nagy része azonban teljességgel érthetetlen, mégha magyarázható magatartást tanúsít a saját, a szlovák államiságot lépésről-lépésre kiharcoló politikusaival szemben. A most hetven éves Vladimír Mečiarban tisztelhetjük az egyetlen élő szlovák államalapítót. A szlovák politikai gondolkodás meggyógyulása érdekében is kívánjuk neki, hogy nemzete ismerje el történelmi tettét. Ha erre sor kerülne, talán a magyarok felé is megváltozna a szlovák politika magatartása. Csak az tudja becsülni a másikat és elfogadni törekvéseit, aki megbecsüli a sajátját és értéknek tartja az értékeit.
Duray Miklós, Felvidék.ma