December 31-e az év utolsó napja és I. (Szent) Szilveszter pápa emlékünnepe.
Bár ő maga nem túl jelentős személyiség, uralkodásának idejére (314–335) esett a kereszténység történetének első nagy fordulópontja.
A római birodalom akkori uralkodója, Nagy Konstantin császár nemcsak hogy felhagyott a keresztények üldözésével, intézkedései az egyházat egyenesen az állam első intézményévé emelték.
A néphagyomány és a városi folklór óév-búcsúztató szokásai viszont egyszerűen az év fordulójához kapcsolódnak.
Az évkezdet minden népnél bizonyos jelképes elválasztó, szerencse- és bőséghozó praktikákkal jár.
Ilyen volt a magyar nép szokása szerint az óévet jelképező szalmabáb földbe temetése, vízbe hajítása (téltemetés), egy öregember-maszkot viselő legénynek játékos kikorbácsolása (!) a faluból (télkiverés), az óév kiharangozása.
A bő termést biztosító, gonoszűző szokások közé tartoztak a lármás, álarcos felvonulások, kántálások. (A szilveszter-éji körúti „balhézás” előzményei ezek!) A szilveszteri, helyesebben újévi szerencse-jelképek: a kéményseprő, négylevelű lóhere, patkó, lencse, s főleg a malac szintén régi szokások túlélő tanúi – áll Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumának ezen fejezetében.
A naphoz, főleg estéjéhez, éjszakájához különösen református vidékeken számos olyan évkezdő hagyomány fűződik, amelyeket a katolikusok inkább karácsony böjtjén idéznek föl. Így magyarózdi hiedelem szerint a jószágok emberi nyelven most szólalnak meg. Ruhának nem szabad kötélen kiterítve száradnia, különben fel fogja magát akasztani valamelyik családtag. Evés, ivás, mulatozás sem volt. Mindenki iparkodott a templomba, az otthon maradt öregek pedig a tűzre vigyáztak, hogy ki ne aludjék.
Ennek nyilvánvaló oka, hogy a XVII. században a polgári év kezdete Gyümölcsoltó Boldogasszonyról, illetőleg karácsonyról hivatalosan és végérvényesen január első napjához rögződött. Ezt az elkülönülést talán a protestáns pasztoráció is tudatosította. Szilveszter a polgári év utolsó napja, az új esztendőnek pedig vigíliája – írja Bálint Sándor az Ünnepi kalendáriumban.
Jókai Anna: Kezdet vagy folytatás című művében így ír erről a napről:
„Megint Szilveszter van. Ismét vége egy nehéz évnek. De volt-e nekünk könnyű évünk? A háború vége felé tobzódó, „úgyis mindegy” haláltánc, a „Csak egy nap a világ” divatos dallamára. 1944–45 szilveszterén ágyúdörgés, rom rom hátán, életveszély. Utána tápászkodás, éhség s hamar szárnyukat vesztett remények. Kedvetlen, sótlan szilveszterek. 1956–57 fordulóján dermedt némaság, félelem. Azután a hatvanas-hetvenes évek áleufóriája, a kollektív nemzeti memóriazavar, tudatszűkülés terméke: az össznépi utcai banzáj. Éjfél után ellepték a közutakat az emberek, hömpölygött a tömeg, a közvetítő kamerák előtt összecsókolózott Jancsi-Juliska és a vasorrú bába, gonosz óriás a hét kicsi törpével, jaj de jó, hogy élünk, hogy valahogy mindig meg lehet úszni, hurrá, van felettünk fedél, van mit ennünk, s ami még fontosabb, van mit innunk, olcsó sör, házi bor, szovjet pezsgő, Lánchíd brandy… Nagy a feje, búsuljon a ló! Rikácsoltak a trombiták, a színes papírkígyókat egymás arcába fújtuk, ihaj-csuhaj, sose halunk meg! Csak nem töprengeni, csak nem gondolkozni, nehogy szégyellni kelljen magunkat, hogy belenyugodtunk: inkább a közeli egytállencse, minthogy az üdvösséget sirassuk, hiszen véleményszabadság, nemzeti önállóság, saját létfilozófia úgyis elérhetetlen, akkor hát miért ne örüljünk legalább annak, ami van… Aki ezeken a szilveszter éjszakákon körülnézett az országban, csupa boldog embert látott; csupa boldogembermaszkot. A rideg januári hétköznapokban aztán szemétre kerültek a nevető álarcok, az összelapított trombiták, a papundekli keménykalap; kipukkadtak a luftballonok, leszakadtak a lampionfüzérek, a konfetti pöttyöcskéit a rongyszőnyegből kikefélték. Folytatódott a sivár élet, a napi küzdelem, a szürkeség.
Én a kötelező vigasságtól mindig is viszolyogtam; a szilveszter inkább az elmúlásra emlékeztetett, és a belső számvetés ideje volt. Nem kívántam a masszába vegyülni. Egyetlen szokásra gondolok csak némi nosztalgiával vissza. Az uniformizált lakótelepeken a tizenkettedik óraütés után, a Himnusz elúszó hangjainál kinyíltak az ablakok, erkélyajtók, és égő csillagszórók repültek a sötét éjben; emelettől földszintig, s csak lassan hamvadtak el a sziporkák a fagyos földön vagy a vastag hóban. Ebben a gesztusban még élt valami szeretet; zajtalan szépség, összekötő üzenet, gyermeki bizakodás.”
Jeles Napok, Felvidék.ma
