„A rock örök és elpusztíthatatlan” – hangzik a népszerű mondás. Ennek ellenére mintha válságba került volna a klasszikus rockzene világa. Manapság már kevesebb klubkoncertről, kis-, helyi zenekarok fellépéséről és egyáltalán létezéséről lehet hallani, mint egykor. Ahogyan szintén régen lehetett hallani a kis, ámde hajdan nagyon is népszerű zselízi formációról, az Ayers Rockról is.
A dallamos, fülbemászó, szövegeiben is igényes zenekar nemrégiben átalakulásokon ment keresztül, többen kiváltak, helyettük új zenészek érkeztek.
Szemerédi István, a banda alapító-frontembere, aki idestova már 25 éve ‘siratja gitárját’ a színpadon, viszont maradt. Legutóbb teret kaptak a zselízi városi napok színpadán is, ezt kihasználva, a koncertjük után beszélgettünk vele az elmúlt időszakról, célokról, jövőről.
– „Hol vagytok magyarok?” – hallhatjuk a refrént tán legismertebb számotokban. Mi is ezt kérdezzük tőletek, hol vagytok, vagy inkább hol voltatok eddig Ayers Rock? Mi a helyzet a házatok táján?
A csapat az idei év tavaszán jelentősen átrendeződött. Egy régi és két új arc került közénk. Takács Krisztián dobost azt hiszem, nem kell különösebben bemutatni annak, aki figyelemmel kíséri a zenekarunk útját. Ő az egyik alapító tag, aki 1997-től koptatta a banda „bőrét”, vele a közönség 2004 tavaszáig találkozhatott fellépéseink alkalmával. 9 év kihagyás után tért vissza közénk a csapatba. Mivel Léva-Zselíz környéke nem hemzseg már magyar zenészektől, kénytelenek voltunk új tagok után szélesebb körben kutatni. Mondhatni véletlenszerűen leltünk rá az új frontemberre a mikrofon mögé Horváth Attila személyében. Róla azt érdemes tudni, hogy Esztergomból jött, és a helyi Anagramma zenekar gitárosaként működött eddig. A bőgő négy húr bűvölőjére pedig apróhirdetés útján találtunk rá egy tehetséges fiatal személyében, aki Pilisvörösvárról rója a kilométereket, ő Scheller Attila névre hallgat. A régi tagságból rajtam kívül (Szemerédi István) pedig maradt Balázs Patrik, billentyűs, akivel idestova már 10. éve zenélünk együtt. A komoly távolságok ellenére heti rendszerességgel próbál a csapat ebben az új felállásban. Készítjük az új dalokat, valamint a nyár folyamán pár alkalommal már meg is mérettettük az új „kvintett” hatékonyságát Magyarországon és természetesen itthon, Felvidéken is.
– Volt idő, hogy hétről hétre Felvidék, Magyarország, sőt akár Erdély más-más pontjain bukkantatok fel. Önálló albumot adtatok ki, mi történt, mi változott?
Egyre kevesebb a fellépés. Sajnos a felvidéki fesztiválok nagy része megszűnt, ami még megmaradt, oda amatőr zenekarok nemigen férnek be, azokról nem si beszélve, amiket újonnan hoztak létre. Ebben az iparban is farkastörvények uralkodnak, amik nem kedveznek a kisebb zenekaroknak. Ha nem kínálod, nem menedzseled a csapatot, ma már nem hívnak meg szinte sehová, és könnyen feledésbe merülsz. Folyamatosan keresni kell a fellépési lehetőségeket és próbálkozni, bejuttatni a zenekart egy-egy fesztiválra, motoros találkozóra. Mivel a zenénket nem a pénzkereset motiválja, a mai törtető világban nehéz találni olyan valakit, aki foglalkozna a csapat úgymond futtatásával (hozzánk hasonlóan ingyen). Ezért e feladatok ránk hárulnak, tesszük, ahogy győzzük.
Az első önálló albumunkat 2009-ben adtuk ki „Örök álmok útján” címmel szerzői kiadásban, kiadót igazából nem is kerestünk, mivel szóltak előre, szerény anyagiak mellett ne számítsunk semmi jóra. De nagyon meghatott, hogy az utolsó szálig elfogytak a lemezeink (igaz, szimbolikus áron forgalmaztuk).
– Miért állt elő ez a helyzet? Az emberek már nem igénylik a rock zenét? Vagy csak a celebzenekarok képesek megszólítani a hallgatóságot?
Sajnálattal figyelhető meg, hogy míg a ’90-es évek elején a médiába sikerült betörnie a rockzenének, mára szinte teljesen kiszorulni látszik. Ha végignézünk a közönség sorain, a koncertekre látogatók átlagéletkora bizony sokkal magasabb, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt. Tehát stagnálás van. A mai tizenévesek mintha nem igényelnék annyira ezt a műfajt, így viszont nincs utánpótlás. A nagy múltú zenekarok is gyakran félig megtöltött termekben kénytelenek előadni a korábban tömegeket megmozgató produkcióikat. Ez elsősorban annak köszönhető szerintem, hogy a kereskedelmi rádió- és TV adók jelentős része ugyanazon üzleti csoportok érdekeit képviselik, és egyazon kulturális események reklámozását, közvetítését vállalják csak, amelyekből, és amely előadókból a lehető legtöbb anyagi hasznot tudják kipréselni.
Külön kitérnék egy még fájóbb tényezőre, hogy sorra tűnnek el azok a felvidéki zenekarok, akik még felmerik vállalni a nemzeti hovatartozásukat, és magyar nyelven szólalnak meg dalaikban. Bár úgy tartják a zene nyelve mindenek felett áll, mégis elkeserít, ha fiatal, tehetséges, magyar anyanyelvű zenészek a nagyobb siker reményében angolra, szlovákra váltanak inkább. Pedig én úgy gondolom egy zenész, egy zenekar feladata valahol abban is rejlik, hogy valamilyen módon nevelje a közönségét, példát mutasson. Gyakran felmerül bennünk, hogy ha ekkora méretekben fog folytatódni a külföld ‘majmolása’, lesz-e még néhány év múlva magyar dal, amit a fiatalok közösen elénekelhetnek a tábortűz mellett? Egyáltalán lesz-e igény a magyar dalra, zenei stílustól függetlenül?
– Miben látod ebből a kiutat?
Sokkal nagyobb teret kellene biztosítani a médiában a magyarul megszólaló előadóknak, zenekaroknak, hogy a felnövekvő nemzedék ne szégyellje anyanyelvét, és egészséges nemzeti öntudattal tudja továbbvinni a magyar kultúra zászlaját.
– Mi motivál benneteket, hogy még ilyen nehézségek árán is csináljátok?
Ezt szavakba foglalni nehéz, ezt egyszerűen csak érzi az ember. A belső én, nem hagy nyugodni és hajt minduntalan. Ha valaki 20-25 éven át zenél, küzd, megy, akkor ez az életvitelévé válik, amin nehéz lenne változtatni, de az igazat megvallva nem is szeretnék. Ha eltelik úgy egy hónap, hogy nem állok színpadon, jelentkeznek az „elvonási tünetek”, minden porcikám remeg, megszólal egy hang: menni kell! Legtalálóbban ezt annak idején Hevesi Tamás fogalmazta meg: „Ezt egy életen át kell játszani, amíg feszül a húr!”
– A személycserékkel a stílusotok is módosult? Esetleg a témáitok?
Á, Isten ments! A stílusunk nem változott, maradtunk a dallamos rocknál. Az új szövegeink is, hűek maradva eddigi mondanivalónkhoz, a mindennapok megpróbáltatásairól szólnak. Gyakran ironikusan kritizálva az értékrendet váltó mai mű világot, ami sajnos körülvesz mindnyájunkat.
– Hogyan tudnád megfogalmazni, mi a feladata, célkitűzése az Ayers Rocknak?
Ha valaki belehallgat a dalainkba, akkor remélhetőleg átérzi a szövegeink mondanivalóját és elgondolkodik rajtuk. Reméljük, a közönség is ugyanazt érzi a dalokat hallgatva, amit mi éreztünk, amikor ezek a dalok születtek. Ha valaki tizen-, huszonegynéhány év múlva is emlékezni fog egy-egy számunk dallamára, vagy annak szövege nyomot hagyott benne, vagy akár csak elgondolkodtatta, akkor azt hiszem már nem csináltuk hiába. Csak arra kérjük a sorsot, ennyi idő múlva is legyen kinek zenélnünk még itt Felvidéken, és ne szomorúan, könnyek között kelljen felharsannia majd a „HOL VAGYTOK MAGYAROK?”-nak.
Csonka Ákos, Felvidék.Ma
