A néma éjszaka csendjét időnként fájdalmas kiáltás töri meg. Édesapán kínok közt fetrengve fekszik az ágyon. Mivé lett az életerős, intelligens, főiskolát végzett ember? Öreg korára a betegség felemészti testét, elméjét.
Magából kikelve mind gyakrabban követeli a gyógyszereket, amiktől enyhítést remél, majd csalódottan állapítja meg, hogy mindez számára csupán rózsavízként hat. Aztán könyörgésre fogja, esedezik, rimánkodik a segítségért. De hol a segítség? Gondolom, a történet sok családban ismerős.
Mindent megtéve járjuk az orvosi rendelőket, ahol megértést, együttérzést és főleg segítőkészséget keresünk. De csak mókuskerék munkájukat végző adminisztrációs egészségügyi munkásokat találunk, akiket rossz nyelvek orvosnak csúfolnak. A rendszer, amibe belesimultak és kiszolgálnak tele van törvényekkel, előírássokkal, korlátozásokkal, csak éppen eredeti feladatukat képtelenek ellátni, gyógyítani. Ide-oda küldözgetnek, pingpongoznak s Pilátusként hárítják el a felelősséget. De azért a társadalombiztosítási számot ne felejtsem el lediktálni, mert anélkül nem tudják végezni a ”dolgukat”.
Édesapán fáradt, beteg testét, kinek minden mozdulat fájdalmak tömkelegével jár, időnként hordágyon teszik-veszik. Krízis állapotban kórházba szállítja a gyorsmentő, de onnan hazaküldik, mert nem akut, hanem krónikus eset, amivel ők nem tudnak mit kezdeni. (Otthon nyilvánvalóan több eszköz áll a család rendelkezésre.) Részükről a téma lezárva. Ukázként még kiadják, hogy próbálkozni kell máshol, ahol természetesen ugyanígy falakba ütközik az ember. Sakk, matt.
De hol van itt a hippokratészi eskü, netán az emberség és a jószándékú segíteni akarás? Természetesen senki sem várja el, hogy a családdal együtt sírjon az egészségügy-ipar, csak némi útmutatást, segítséget, egy-egy jó szót, tanácsot… Ám ez nem képezi munkakörüket. Csillagászati árú gyógyszerhegyek felírása, az egészségügyi kártya gondos dokumentálása és bőrfotelból való küldözgetés, ennyit ér ma a Dr. titulus!?
„A betegnek joga van a fájdalmai enyhítéséhez, mely az orvos feladata. Az egészségügynek a családdal karöltve kell gondoskodni a rászorulóról” – olvasható az egyik rendelő falán. Nagyon szépen hangzik, csak az elmélet sajnos mintha némileg eltérne a valóságtól. Persze tisztelet a kivételnek (mert az mindig van), de nagy általánosságban a trend sajnos ezt igazolja. Nekünk, a pácienseknek marad az ima, az Istenbe vetett hit és a remény, hogy rábukkanunk a nevezett kivételre, aki az egészségügyiparban a jól menő üzleten túlmenően egy cseppnyi hivatástudatot is érez még.
TK, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”45898,41707,39307,36277,31592″}
Önnek is van hasonló esete? Vagy éppen az ellenkezőjével találkozott. Írja meg az info@felvidek.ma e-mail címre, s ossza meg Olvasóinkkal.