FÁTUM
úgy fogy el az út a lábad alatt
hogy észre sem veszed
kinyílnak-e a szárnyaid?
Ezekkel a sorokkal indul Balázs F Attila január közepén megjelent legújabb Villon nyakkendője címet viselő verseskötete. A kötet végére Zalán Tibor írt utószót, amellyel, előzékenyen kulcsot is átnyújt az olvasóknak, amivel ezeket, az olykor szürreálisba hajló verseket dekódolni tudja:
„Világ. Kopár világ ez, ami kirajzolódik előttünk a lapokon, kopár, de nem terméketlen. Itt megkopott vászon a táj, szenvedély nélküli a csók. Nem meglepő tehát, s még kevésbé váratlan a kérdés: Miért vagyunk mi mind a Földön / olyan örök idegenek? Valójában nem is a kérdés a meglepő, hanem a többes szám első személyű megszólalás. Balázs F. Attila nem társadalmi (közösségi) indíttatású költő, nincs küldetéstudata és nincs fölturbózott öntudata sem. A maga aszkézisével (ami a szigorúság szinonimájának felel meg) az abból következő kopárságban keres, megfigyel, tudomásul vesz és értelmez. A többes szám első személyű megszólalás ebben az esetben feltétlenül valami tragikus nembeliség kiszakadása az örök idegenséget elszenvedőből, de nem feltétlenül azonosulás a többi szenvedővel. Még az is lehet, a kérdő forma valójában kijelentésként is megfogalmazódhatna, hiszen a miért kérdésre biztosan nem vár választ a kérdező. S a magány, idegenség egyetemesség tágítása valami felmentés az egyén boldogtalanságának felelőssége alól.
Vagy. Vagy nem.”
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
