Barangolás az egegi temetőben és Gyönyör József sírjánál

A Selmec-patak völgyében települt, nyelvhatár menti, zömmel katolikus lakosságú Egeg községnek gyönyörű középkori eredetű, gazdag berendezésű temploma, számos szakrális kisemléke s két temetője van.

A község egykor a Középső-Ipoly mente jelentős települése volt. Már 1245-ben oklevél említi Villa Egueg alakban. A fontos kereskedelmi utak találkozási pontjánál települt falu akkor a sági konvent birtokaként szerepelt. 1279-ben a község várjobbágyai a sági konvent és az esztergomi káptalan előtt szerződést kötöttek, hogy polgári ügyeiket a falu szabadon választott bírája, a bűnvádi pereket pedig a sági konvent intézze el. Ezt megelőzően a háborúk által megviselt települést az adófizetés és a katonai beszállásolás terhei alól is felmentették. Egeg Mátyás királytól vásárszabadalmat kapott, s a település városi ranggal is bírt (Csáky, 1993:52). Később is előkelő parasztgazdák lakták a falut, ami meglátszik a temető régi patinás kő sírjelein is.

A falu temetői közül mi most a nagyobb köztemetőt mutatjuk be, a Királyfia rész temetkezési helyének bemutatása egy másik írás témája. Az előbbi szakrális helynek is két része van, mindkettőt szépen rendben tartják, s központi kereszttel van ellátva.

A település keresztjeiről már a régebbi szakirodalomban is találunk anyagot. Fábián János írta például a XIX. század közepe táján, hogy valószínűleg Frivaldszky János plébános egegi működése (1758-1782) „idejében állíttatta bizonyos Boross Mihály egeghi molnár az egeghi temetői kőkeresztet, mely 1861-ben megujíttatott“ (1866:769.). A központi temetőfeszület eredetileg egy háromlépcsős kőtalpazaton álló szakrális emlék lehetett.

Ma már csak a kereszt szárának alsó része áll a talpazaton. Erre helyezhették rá később a korpuszos öntött vaskeresztet. A dedikáció már nem olvasható, de mindkét itteni adatközlőm egybehangzó állítása, hogy a kereszt már nagyon régen ott áll, talpazatát nemrég javították, a keresztet pedig Felyo Péter saját költségén festette át. Keresztjáró napokon a hívek e helyre is kijönnek a „prosocióval“. (Gyerpálné Lormusz Irén, 1944; Kelo László, 1919) Van a temető öregebb részében egy díszített szárú fakereszt is, melyet szintén nemrég tetettek rendbe. A félkörívesen fedett „vereskereszten“ egy ezüstös színű vaskorpusz látható.

A temető régebbi részében, a központi kereszt környékén főleg kőből (homokkő, gránit) készült sírjelek láthatók, egynéhányukon, kő-, porcelán-, vagy vaskorpusszal. Akad még néhány egyszerű fakareszt és vas sírjel is. A sírok kelet-nyugati tájolásúak (az újabb részben vannak más tájolásúak is), a sírkövek dedikációja kifelé, a főút felé néz.

Az újabb rész síremlékei már itt is sokszínűséget mutatnak: márványból vagy műkőből készültek, keresztalakzattal, fényképpel ellátva. Temetéskor szokás volt itt a templomi lobogóra vagy a fejfára fehér kendőt kötni. A régi szép templomi lobogók közül még megvan egy-egy a templomban. Ugyanitt láthatjuk a II. világháború hőseinek emléktábláját és a faluból kikerült tíz pap tábláját is. A falu papszülöttjei közül többen már a helyi temetőben pihennek. Egegen áll egy XIX. századi olasz vasúti mérnök kő sírjele is, aki valószínűleg az Ipolyság-Korpona közti vasútvonal építésénél dolgozhatott.

Egeg temetőjében találjuk továbbá dr. Gyönyör József (1920-2003) politológus, közíró, jogász és jogtörténész sírját. A felvidéki magyarság egyik meghatározó egyénisége és jogharcosa volt ő. Híve a független magyar publicisztikának Szlovákiában. Kiállt az itteni magyarság jogainak védelmében. Olyan alapvető műveket alkotott, mint a Mi lesz velünk magyarokkal? (1990), a Határok születnek (1992), a Közel a jog asztalához (1992) vagy a Terhes örökség (1994). Ezekben tárgyalja a hontalansággá válás éveit, a reszlovakizációt, a kitelepítéseket, a lakosságcserét s az egyéb visszásságokat. A feketemárvány családi síremlék alsó részén ezt olvassuk: „Köszönet mindenkinek, aki e helyt/ néhány röpke pillanatra megállt,/ s reánk gondolt.“