Írott és nyomtatott sajtónk hasábjain gyakran céltáblái az ilyen-olyan támadásoknak a felvidéki magyar iskolák. A kirohanások időnként magasba törnek, s legtöbbször a tanárokon verik el a port. Aztán „kifulladunk“ a harcban, csönd lesz és hosszú hallgatás. Nem jó ez így!
Nagyon sokszor elmondtam már: a diagnózist nem lehet egy-egy tünetet kiemelve megállapítani és kezelni. Az oktatás-nevelés összetett folyamat, aminek kezelése bonyolultabb annál, mintsem gondolnánk.
Eddigi vitáink során szó volt – bár csak érintőlegesen – a tanárképzésről, az oktatási programokról, minisztériumi rendeletekről; az iskolák felszereltségéről, a diáklétszámokról; a pedagógusok felkészültségéről, a társadalmi és szülői elvárásokról, a különféle felmérésekről és versenyekről stb. Kevesebb szó esett az iskolavezetésről, az oktatási-nevelési intézményeinkben uralkodó légkörről, az emberi léptékekről.
Az utóbbi akkor jutott eszembe, amikor az egyik gútai iskola helyzetéről-sorsáról olvastam több tucat cikket is. A sokadik helyzetjelentés, riport után az a kép alakulhat ki bennünk az ottani állapotokról, hogy a legtöbb hibát talán az igazgatónő követte el. Előre kell bocsátanom, nem ismerem az ottani helyzetet, igen távol élek ettől a várostól.
A tünetkezelés mégis foglalkoztat engem is. S nyomban felmerül bennem a kérdés: vajon miért csak most derült ez ki? Hogy szinte egyeduralom lett volna az iskolában? Honnan vette ehhez az erőt az intézmény vezetője? Miként tudta szinte az egész tantestületet megfélemlíteni, a szülőket is kordában tartani, az önkormányzatot is félrevezetni? Mert ha ez így volt, nagyobb a baj, mintsem gondolnánk! Vajon kinek és miért állt érdekében, hogy rejtegesse a hibákat, falazzon a hozzá nem értésnek?
Hangsúlyozom ismét: nem ismerem a gútai problémák hátterét, azok okait, kezelését. Egyet azonban tudok: talán a legnagyobb baj az, ha iskoláinkat nem a helyzet magaslatán álló, hozzáértő, felkészült; tapasztalattal és tudással felvértezett emberek vezetik. Akik tiszta erkölcsűek, elfogulatlanok, jószándékúak, nem részrehajlóak, nem megalkuvóak és kicsinyesek. Akik nem önös érdekeiket helyezik előtérbe, nem ragaszkodnak görcsösen és mindenáron funkciójukhoz, s akik elsősorban közösségben gondolkodnak. Mindezt tapasztalatból is tudom mondani, hiszen majd négy évtizeden át álltam a katedrán különböző típusú és alapítású; falusi, városi, egyházi és állami, kis és nagylétszámú iskolákban. Legtöbbször beosztott tanárként dolgoztam, de voltam iskolavezető is.
Ismét el kell hát mondanom: munkánk attól is eredményes lehet, ha munkahelyeinken jó a légkör, a hangulat; ha oda örömmel járnak a tanárok s a diákok egyaránt. Ha a kollektíva nem bűzlik a hal fejétől; ha a beosztott nem fél és retteg főnökétől. Ha nem szenved azért, mert neki is van véleménye és gondolata, ötlete és javaslata. Ha felnézhet vezetőjére, s tudja, talán ő az adott helyen a legrátermettebb, akinek van tudása, felkészültsége, tekintélye és sok-sok emberi kvalitása.
Sokszor nem értem az iskolatanácsok munkatöltetét, jogkörét és feladatát sem. Mint ahogyan az alapító: egy-egy polgármester, egyházi személyiség jogait, illetve ama felkészültségét, ami e jogkör betöltéséhez felruházhatja őt. Néha mintha úgy látnám, hogy egy-egy igazgatói funkció életre szóló állapot lenne. Hosszú időn át jó kapcsolatom volt a régi balassagyarmati gimnázium igazgatóival. Mert ott néhány évtized alatt többen is betöltötték ezt a tisztséget. Mert ugyanazt a funkciót ugyanazon iskolán csak kétszer lehetett megpályázni. Aztán taníthatott ugyanott a volt igazgató, avagy pályázhatott vezetői állásra tovább is, de egy másik helyen. De Gyarmaton nem volt soha semmilyen probléma a vezetőváltás miatt.
Hiszen mindig a legrátermettebb ember lett a vezető, s maradt a másik is tovább tanárként az intézetnél, mert munkáját így is kitűnően végezte. Például a földrajzszakos Kovács Ferenc, a kitűnő természetfotós, a nagy utazó s a honismereti mozgalom ismert gyarmati alakja. Vagy a magyarszakos Pozsonyi Anna irodalomtörténész és kutató, de említhetnénk másokat is. Nálunk ehelyett sokszor bizony azzal találkozhattam, hogy pedagógiai kvalitásait illetően éppen az igazgató volt a leggyöngébb láncszem. Maradt hát a kérdés: akkor így vajon minek és kinek felelt meg? Tudom, hogy az iskolavezetéshez is sok-sok egyéb feltétel kell még. De hát ez nem zárja ki azt, hogy az említett hiányosságok felett szemet hunyhassunk.
