Lassan itt a karácsony, amely Alice asszony számára bizonyára nem lesz könnyű, hiszen már a második szentestét kell kedves férje halála óta egyedül töltenie. Vele idézzük fel a régi időket, édesapja temetését.
Kedves Alice asszony, honlapunk külön is megemlékezett a Felvidékre is gyakran ellátogató Gioacchino Malfatti báró úrról, akinek – mint öntől tudjuk – magyar ősei is voltak.
Köszönöm szépen a jóleső megemlékezést és azt is, hogy a Felvidék.ma portál valóban rendszeresen tudósít minden Esterházyval kapcsolatos eseményről. Férjem borzasztóan hiányzik nekem, de hála Istennek, a karácsonyt a fiaim családjával és unokáim körében tölthetem. Így valamivel könnyebb elviselni a fájó magányt. Férjem minden szempontból támogatta az apám rehabilitálása ügyében folytatott küzdelmet, s a Szuverén Máltai Lovagrend diplomatájaként hivatalos kapcsolatok is kötötték őt a közép-európai térség országaihoz. A rend felhatalmazottjaként ő vette fel a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal, Csehszlovákiával, Lengyelországgal, Horvátországgal, Szlovéniával, Bosznia-Hercegovinával, Albániával és Macedóniával is. Mindez nagy támogatást jelentett a kommunista igából frissen felszabadult országok kormányainak és társadalmainak egyaránt. Felmenői között pedig valóban voltak Széchenyiek és Rákócziak is.
Közel három hónapja került sor édesapja, Esterházy János végakaratának teljesítésére Alsóbodokon. Mit jelentett mindez az ön számára, hogyan élte meg a temetési szertartást?
Életem legszebb napjaként éltem át a szeptember 16-i temetést, 70 évvel apám halálra ítélése és 60 évvel mírovi mártírhalála után. Azóta is hálát érzek a szívemben, ha Alsóbodokra gondolok. Hálát Paulisz Boldizsár iránt, aki ezt a csodálatos emlékkápolnát megálmodta és óriási erőfeszítéssel, áldozatvállalással megteremtette. Hálát családtagjai iránt is, akiknek támogatásával ez az álom valósággá válhatott. Hálával emlékezem a tervező mérnökökre és minden munkatársra, akiket megismertem Boldizsár révén, s akik fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy ez a csodálatos emlékhely a kitűzött ünnepnapra elkészüljön és méltóképp felkészülhessen édesapám urnájának befogadására. Mindenkinek köszönöm, akik részt vettek az emlékhely, s vele az egész környék széppé varázsolásának folyamatában, illetve a temetési ünnepség ily felemelő megrendezésében. Hiszem, hogy mindezzel óriási szolgálatot tettek a Felvidék és egész nemzetünk jövője számára is, melynek egyre nagyobb szüksége van az apám által vállalt és képviselt értékekre.
Úgy tudjuk azonban, hogy korábban fenntartásai voltak édesapja hamvainak Felvidékre való hozatalával kapcsolatban…
Igen, különösen a kassai emlékműgyalázás után gondoltam úgy, hogy nem tehetem ki apám emlékét, illetve temetkezési helyét újabb atrocitásoknak. Eleget bántották, gyalázták őt életében, legalább holtában nyugodjék békében. Ez az érzés különösen azt követően erősödött meg bennem, hogy a cseh hatóságok a prágai motoli temetőben felavatták Esterházy János (és mártírtársai) síremlékét, ahol a prágai magyarok minden évben méltó megemlékezéssel tiszteleghetnek apám emléke előtt. Ez év áprilisában azonban egy nap telefonon felhívott Paulisz Boldizsár, s azt kérdezte, meglátogathat-e Apuliában? Boldogan igent mondtam, hiszen mint említettem, férjem halála óta nagyon magányosan élek. Bár régóta ismerjük egymást, nagyon csodálkoztam, hogy valaki ilyen hosszú útra vállalkozik, hogy találkozhasson velem. Amikor végre megérkeztek a barátjával, az arcot is azonosítottam a névvel, hiszen Boldizsár azon túl, hogy az egyik leggyakoribb résztvevője volt az Esterházy Jánossal kapcsolatos rendezvényeknek, megemlékezéseknek, példás ténykedéséért korábban Esterházy-emlékéremben is részesült.
Elámultam, amikor megtudtam jövetelének okát – engedélyemet kérte, hogy apám földi maradványait az általa épített Szent Kereszt felmagasztalása kápolnában helyezhesse el. Oly lelkesen mesélt, hogy bennem rekedt minden fenntartás, amit jelezni akartam neki, mint például az engedélyek megszerzése, a hatóságok esetleges tiltakozása, hiszen apám Szlovákiában még mindig háborús bűnösként van nyilvántartva, s hivatalosan így is kezelik őt. Boldizsár lelkesedése azonban meggyőzött. Sajnos férjem halála óta anyagi gondjaim vannak, így a családi emlékeken kívül semmit nem tudtam adni ennek a nagyszerű embernek terve megvalósításához, csak az ígéretet, hogy elmegyek a kápolna felszentelésére, bár betegségem miatt az utolsó percig kétséges volt, hogy valóban eljutok-e Zoboraljára, amely az én szülőföldem is.
Vajon lehet-e mondani egy temetésre, hogy az volt a legszebb napja az életének?
Pedig ezt kell mondanom, mert ez az igazság! Azt gondoltam, leszünk ott páran ismerősök, barátok, erre több mint ezren jöttek, Prágától egész Lengyelországig. Mindez egyszerre volt megrendítő és felemelő élmény, s nagyon remélem, nem csak nekem, de minden résztvevőnek.
Ez a temetés valójában egy ünnepnap volt, s a felvidéki magyarság számára is meghatározó, közép-európai eseménnyé vált.
Ezt én is így látom. Ezért is írtam köszönőlevelet Bíró László püspöknek, s Ďurčó Zoltán atyának, aki egyházi részről oly lelkes és odaadó házigazdája volt az eseménynek. Még karácsony előtt írni akarok Rábek püspök úrnak, akin keresztül végül a szlovák egyház is képviselve volt a temetésen és a krakkói érsek úrnak, aki II. János Pál krakkói utódjaként adta meg a temetési szertartás méltó rangját. Boldog voltam, hogy Lízná atyát Morvaországból régi barátként, s az Esterházy-ügy elkötelezett híveként üdvözölhettük Alsóbodokon. Nagyon köszönöm a még Rómából ismert Babčanová nagykövet asszony csodálatos beszédét is, aki egészen új fejezetet nyitott úttörő gondolataival Esterházy János szerepének szlovák részről való értelmezésében. Ha sok ilyen politikus lenne Szlovákiában, akkor bizonyára az Esterházy-ügy is régen nyugvópontra került volna.
Kinek mondana még köszönetet?
Köszönöm a felvidéki magyar katolikus papok, s a református egyház kiállását is apám ügye mellett. Hálával és szeretettel gondolok Németh Zsoltra, az első olyan magyar politikusra, akit még Temesváron ismertem meg, Tőkés László püspök bátor kiállásának tízéves jubileumán. Ez az ember óriási hittel állt mellém és azóta is sziklákat mozgat meg az apámért folytatott harcban. Örülök annak is, hogy az eltelt évek során nemcsak az én, hanem fiaim barátjává is vált. Köszönet jár az anyaországtól kapott segítségért is, azért, hogy elődeihez hasonlóan Magyarország mostani elnöke, Áder János is Esterházy János ügye mellé állt. Köszönöm a Magyar Országgyűlés elnökének, Kövér Lászlónak, hogy felvállalta apám ügyét, s most is segített, hogy az építkezés időben befejeződjék. Az ő nagyvonalú támogatása nélkül ez a csodálatos emlékhely nem épülhetett volna fel. Számomra megható az a szolidaritás is, amellyel oly sok magyarországi szakmai és társadalmi szervezet (élükön a Rákóczi Szövetséggel) és magánszemély segítette, illetve továbbra is segíti az apám ügyét. Valamennyiüket köszönet illeti, bár név szerint lehetetlen itt most mindenkit felsorolni, de a templomfestők áldozatos munkáját mindenképp ki kell emelnem.
Apám politikusként mindig az összefogás szorgalmazója volt, s lám most is bebizonyosodott, hogy eredményt csak összefogással lehet elérni. Köszönet jár az egykori és mostani prágai és pozsonyi magyar nagyköveteknek is, akik védnökséget vállalnak az Esterházy-ünnepségek felett. Prágára azért is gondolok hálával, mert az Esterházy János rehabilitálására való első pozitív reagálás a cseh külügyminiszter részéről érkezett. Ő rendelte el az Esterházy-ügy szakmai felülvizsgálatát, s neki köszönhetően találták meg apám földi maradványait a motoli temető tömegsírjában. Fiatalkori barátom, Karel Schwarzenberg a cseh külügyi bizottság elnökeként jelentette ki, hogy büszke Esterházyra, aki a háború alatt zsidókat és lengyeleket mentett, s akit ő Közép-Európa legbecsületesebb politikusának tart. Apám gyakran ismételgette annak idején, hogy nincs jobb magyar, mint a felvidéki magyar ember. Erre emlékeztem, amikor láttam a Csehországból jött sok zarándokot, Kocsis László elnök úr és Balga tisztelendő úr vezetésével, akik a fáradságos hosszú úttal dacolva jöttek el Alsóbodokra. Az ő kitartásuk, s azok fáradozása, akik Magyarországon és Dél-Szlovákia-szerte újabb és újabb emlékhelyek létesítésével tisztelegnek Esterházy János áldozatvállalása előtt, előbb vagy utóbb meghozza a régóta várt cél, vagyis Esterházy János rehabilitálásának elérését…
Szeretnék megemlíteni még egy egyedülálló személyiséget, mégpedig Lebovits Imre barátomat, akire szintén nagy hálával gondolok. Ő saját elhatározásából kezdte az Esterházy rehabilitálásáért folytatott harcot. Tevékenysége akkor vált közismertté, amikor a Népszavában közzétett nyílt levelében pontról pontra megcáfolta Gašparovič elnök Esterházyt rágalmazó kijelentéseit. Holokauszt-túlélő zsidó emberként, saját sorsából kiindulva jól tudja, mennyit kellett Esterházynak szenvednie és ismeri azt a megalázó rágalomhadjáratot is, melyet szlovák oldalról olyan személyek folytatnak ellene, akik úgy gondolják, Esterházy bemocskolásával építhetik saját karrierjüket.
(Folytatása következik)
