Fotó: atletika.hu

Koromnál fogva nincs semmilyen személyes élményem Trianonnal kapcsolatban. Vannak viszont olyan gyermekkori emlékeim, melyeknek köszönhetően soha sem leszek képes megbocsájtani egyetlen közreműködőnek sem azt, amit nagyapám szemeiből kiolvastam, amikor a téli estéinken szokásos meséi során a háború végi időkről mesélt.

Elmondta, ahogyan az édestestvérét egyik napról a másikra elhurcolták a Duna túlsó partjára, szülőházától és otthonától 150 kilométernyire, ahogyan egyik napról a másikra háborús bűnöst kreáltak a nagyapámból, miközben a háborús évek alatt szinte ki sem tette a lábát a faluból és kizárólag csak a gazdaságában adódó feladatokkal volt elfoglalva. A háborúhoz csak annyi köze volt, hogy három fia közül kettő a magyar hadsereg katonájaként állampolgári kötelességét teljesítve harcolt, s a háború végén egyikükről sem volt megbízható információja.

Csak később derült ki, hogy kettejük közül az idősebb – édesapám Odesszában egy fogolytáborban ismerkedett a fagyott krumpli tápértékével és november derekára isteni szerencsével hazatért a fogolytáborból megszökve, még a másikukról sosem kapott megbízható hírt, csak nekem sikerült 70 évvel a háború végét követően kiderítenem, hogy nagyapám legkisebb fia a háború áldozataként 1945 februárjának végén fejezte be földi pályafutását egy alsó szászországi kisváros pályaudvarán, ahol leventeként egy kiképzésre vezényelt transzport vonatszerelvényének utasaként egy amerikai kötelék bombáinak köszönhetően szerzett súlyos sérüléseket.

Tehát a vitéz, egyházi gondnok, egyesületek elnöki posztjával elismert gazdaember nagyapám ilyen módon vált háborús bűnössé, akit megfosztottak minden vagyonától, persze csak attól, amit a faluban tanyázó „felszabadítók” nem zabáltak fel és/vagy nem tettek tönkre.

Mindezt a háborús bűnössé való kinevezést tették olyanok, akiket ide telepítve talán még leköpni is túlzó elismerés lett volna. Olyan senkik, akik a korábban nem létező nemzet állítólagos partizánjaiként hőssé lettek nyilvánítva, miközben harcolni és hősi tevékenységet folytatni senki sem látta őket.

Viszont az alakulófélben levő szövetkezetet tönkretenni, azt bezzeg tudták volna, ha a szövetkezést már korábban megtapasztaló és kipróbáló búcsi gazdák ezt hagyták volna, de nem hagyták és a tökkelütött partizánsereg minden kontárkodása ellenére küzdelmesen, de sikeres szövetkezetet alakítottak a partizánok romhalmazának roncsaiból.

Hát az ilyen XX. századi nyugati kultúrának köszönhető dicsőséges hazudozásról és elkövetőikről máig nem sokat változott a véleményem, mivel a megbocsájtáshoz kellene némi jele annak a mai örökösöktől, hogy belátnák tévedésüket elődeiknek és valamiféle minimális jelét adnák súlyos bűneik feletti megbánásuknak, ám nem, hogy ennek jelét nem látni, de az „irtsátok ki a magyarokat” szellemének megfelelően a XXI. század adta lehetőségekkel élve mindent elkövetnek, hogy a 99 évvel ezelőtti részleges sikert a totális győzelem felé vigyék.

Elárulom a tehetségtelen csaló, hazudozó piaci pofázóknak, hogy lehet, hogy látszatra sikerül nekik kiirtani a magyarokat, ám ott fenn van egy olyan hatalom, amely az ilyen állati tempót sosem fogja nekik megbocsájtani és nem sok örömük lesz a magyarok kiirtásából, mert az igazság olyan gyümölcsöt terem, hogy a csalók legédesebbnek vélt cukorkája is ecetté ”édesül„. Így aztán az emberi minőségnek megfelelni kívánó egyedeknek nemigen marad más lehetőségük, mint igazat kotyogni, és ha egyszer véletlenül felkészületlenség, vagy bármi nehezítő körülmény hatására mégis tévednének, akkor az emberi minőségről azzal tesznek bizonyságot, hogy beismerik tévedésüket és bocsánatot kérnek tévedésük következményeivel sújtott társaiktól.

Trianonról nekem ez jutott eszembe, és csak sajnálni tudom azokat, akik ebből a napból ünnepet próbálnak kreálni, mert én csak lehajtott fejjel emlékezve, egyetlen hang nélkül tudtam emlékezni a fentiekre és még sok mindenre ezen túl, ami miatt nekem Trianon a legmélyebb gyász napja, de még tévedésből sem alkalom arra, hogy bármit is ünnepeljek.