Május 21. jelentős dátum a magyar hadtörténelemben. 1849-ben e napon vették be a diadalittas honvédek a budai várat és 67 esztendővel később ezen a napon halt meg a Móricz Zsigmond által „élő vértanúnak” nevezett Görgei Artúr honvéd altábornagy.
Amikor 1849 augusztusában két nagyhatalom gyűrte le a honvédsereget, sokan hagyták el Magyarországot, hogy török földön találjanak menedéket. Köztük Kossuth Lajos, aki a világosi fegyverletételt követően vidini levelében kürtölte világgá a vádat: „Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által… Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom. Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.” A volt elnöknek – és tegyük hozzá, a nemzetnek is – szüksége volt akkoriban e hamis állításra, hinnie kellett, hogy a függetlenségéért küzdő Magyarhont nem az ellenséges katonai fölény győzte le, hanem az árulás. Természetesen az „ördögi félistennek” vagy „félisteni ördögnek” is titulált Görgei minden volt, csak áruló nem, ám a kossuthi tan olyannyira beleivódott a magyar köztudatba, hogy a Görgei-kérdés, miszerint áruló volt-e vagy hős, a mai napig élénken foglalkoztatja a magyar közvéleményt.
Görgei méltósággal, de nem megadással viselte a rásütött szégyenbélyeget és a maga módján igyekezett megcáfolni az árulási vádat, ezt a célt (is) szolgálták 1852-ben külhonban megjelent emlékiratai – amely 1911-ben jelent meg először magyar fordításban –, illetve az 1867-ben kiadott Gazdátlan levelek.
István öccse, a „hű gránátos” pedig életét tette fel arra, hogy bátyja nevét tisztára mossa, s az általa kiadott munkák a szabadságharc történetének alapvető kútfői közé tartoznak.
Kossuth 1883-ban látta be, hogy nincs értelme Görgeit hibáztatnia, amikor egyik levelében így írt: „Görgey sem volt ex professo áruló, csak ambiciózus és intrigáns.” Pethő Sándor Görgey Artur című, 1930-ban kiadott könyvében írta, hogy „az új nemzedék lassankint belátta, hogy egyáltalán nem tartozik a nemzeti erő és becsület kultuszához, hogy porbasujtsa azt, akit a nemzeti erő hatalmát és becsületét két nagyhatalommal szemben is megmutatta és amely feloldotta magában azt a csodálatos ellentmondást, hogy egy másik történelmi nagyság kultuszának, hogy éljen, okvetlenül emberáldozatra van szüksége. Tagadta azt, hogy Kossuth annál fényesebb, minél sötétebb Görgey.”
A történelmi igazságszolgáltatás pillanata 1884. november 23-án következett be, amikor 207 régi honvédtiszt aláírásával mentette fel Görgeit az árulás vádja alól.
E nyilatkozathoz később még 66-an csatlakoztak, így összesen 273 tiszt látta el kézjegyével, többek között szeniczei Gáspár András és Klapka György vezérőrnagy, Aschermann Ferenc, draskóczi és jordánföldi Ivánka Imre, nagykászonyi Kászonyi József és báró Üchtritz Emil ezredes, gróf Seherr-Thoss Arthur főszázados, a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül pedig: Apáthy István hadnagy, Ballagi Mór százados.
A nyilatkozat szerint: „Mi alulírottak, akik a harmincöt év előtt, a szövetkezett nagyhatalmak túlerejétől legyőzött szabadságharc katonái voltunk, mai napig is azt vagyunk kénytelenek tapasztalni, hogy azon korszak kiválóbb eseményei, az egyes kimagasló egyének azokra gyakorolt befolyása az oknyomozó történetírás által sincsenek még kellőképpen kiderítve, annál inkább a vajmi sok körülmény iránt nem is tájékozott nagyközönség előtt… Ha tekintjük, hogy napról-napra mennyire ritkulnak soraink, azon harcosok sorai, akik az 1848–49-iki küzdelmeknek különféle helyeken, időszakokban és helyzetekben cselekvő részesei és szemtanúi valánk, ha számba vesszük, mennyire megfogyatkoztunk, s hogy a még élők hátralevő évei is többé-kevésbé már megszámlálván: természetszerűen előre láthatjuk, hogy maholnap alig lesz közöttünk egy-egy szétszórt e hazában, akik cselekvő részes voltánál fogva illetékes, sőt véleményünk szerint tán illetékesebb is lehetne az események lényegéhez hozzászólani, mint az, aki azokat tényezőképpen át nem élte… Elérkezettnek látjuk tehát az időt, hogy mielőtt sírba szállanánk, érzelmeink és felfogásunk kinyilatkoztatásával ezennel egy történelmi adatot szolgáltassunk át az utókornak, amelyben legalább egy férfiú iránt lerójjuk az igazság adóját és kimondjuk nézetünket azon honvédtársunkra nézve, kinek helyes megítélésétöl függ számtalan más történelmi kérdés felderítése és megítélése is… Nyílt egyenességgel, bátran kimondjuk: hogy a világosi fegyverletétel oly nagy túlerőkkel szemben nem volt árulás, nem volt fegyvereinket meggyalázó tény, nem volt a haza elleni bűn, hanem volt a honfi vér további hasztalan ontását megszüntető, emberséges és tisztességes befejezése egy azon túl reménytelen, céltalan s azért tovább nem is indokolható háborúnak. Ami pedig a fegyverletétel után történt, amit ezzel kapcsolatban egyfelől az orosz hatalom messzebb kiható számítása művelt, másfelől pedig az elkeseredett bosszú cselekedett, s ami mind a két részről a nézetek tévesztése és a nemzeti viszonyok összebonyolítása céljából tétetett, az a győztes felek kénye-kedvétől függött; azért magyar embert felelőssé tenni nem lehet.”
Görgei megilletődve válaszolt az előtte megjelent küldöttségnek: „Harmincöt éve múlt, tisztelt bajtársak, hogy utolszor találkoztam veletek. Harmincöt éven keresztül erőt merítettem azon meggyőződésből, hogy nekem nem volt szabad válogatni a kötelességekben; hogyha könnyű szívvel feleltem meg oly kötelességnek, melynek teljesítése dicsőséggel kecsegtetett: akkor nem volt szabad kitérnem az olyan elől sem, melynek megfelelvén, előreláthatólag, jó hírnevemet kockáztatom… Belenyugodtam tehát, hogy a honárulás vádjának súlya alatt majdnem egyedül futom meg mindvégig az életpályát, s e sorsomban annyira belenyugodtam, hogyha ti kedves bajtársaim, nemes elhatározástok előtt tanácsomat kéritek, én tétova nélkül azt tanácsolom, ne nyilatkozzatok, mert nyilvános föllépéstek közvetlenül nem fordít a dolgon… Aztán meg szívem sugallata szerint továbbra is megkímélve szerettem volna látni e nyilatkozat aláíróit ama nemtelen bántalmaktól, amelyek harmincöt év óta úgyszólván mindennapi kenyerem. Azonban ott, e nyilatkozványban meg van írva, hogy mellettem nyilatkozni ama elszánt férfiak részéről, akik aláírástól vissza nem riadtak, nem csupán bajtársi, főleg hazafi kötelesség, s én örömmel üdvözlöm, mint régi jó ismerőst, e bátorságot, mely hazafi kötelességből síkra száll ott, hol minden egyes védőre ezren támadnak, örömmel üdvözlöm e bátorságot, mert bármily egyenetlen az egymással szembenálló két tábor számereje s bármily egyenetlenek a fegyverek is, melyekkel egymás ellen küzdenek, itt a meggyőződés, ott a vakhit, itt az adat és érv, ott a mende-monda és képzelődés, itt az egyenesség, ott a görbe út és a fondorlat, itt a szellem, ott a szenvedély, itt a kímélet, ott a féktelenség: élő hitem mégis, hogy a győzelem, nem ma, nem is holnap, de végtére is a mienk, a mi táborunké lesz. Mert a mi jelszavunk ma is ugyanaz, mellyel ezelőtt harminchat évvel harcra keltünk: a nemzet becsülete és méltósága.”
Ám az akció indulatokat gerjesztett főként azon 48-as hadastyánok körében, akik nem Görgei alatt szolgáltak és sokat hangoztatott rágalmakat készpénznek vették. Ezen tisztek köréről már az 1850-es évek elején így írt a tábornok egyik ordonánca, szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy: „A Viddini levél hatása alatt ketté szakadt a honvéd hadsereg összefűző kapcsa. Ellenséges táborként állottak szemben azok a volt honvédek, a kik soha és sehol nem bizonyított vitéz voltukra hivatkozással Görgey árulása nélkül a muszka meg az osztrák sereget kiverték volna, – azokkal a kik nem akarták elhinni még Kossuthnak se, hogy Görgey az(t) az ügyet melyet fegyverrel szolgált, elárulhatta volna. – Mert tudnivaló, hogy leginkább azok szájaskodtak Görgey áruló volta mellett, akik azokban a csapatokban élvezték a dupla lénung [zsold] kedvezményét, amelyek távol a háború színhelyétől, egyikmásik tájékon lebzseltek, mint Kazinczy hadteste, meg azok a szétugrasztott csapatok tisztjei, akik Szőregnél és Temesvárnál, katonai önérzet hijányában engedték a sereget szétveretni és végre, akik az egész hadjárat alatt, a kormány melegénél sütkéreztek.”
Adorján Andor 1912-ben így vélekedett a Görgei-kérdésről:
„Azóta negyedszázad telt el és e negyedszázad alatt nagyon beteljesedett az, amit a tisztelgő öreg honvédek szónoka elmondott Görgey Artur előtt. Az aggastyánról régesrégen levált minden, amit igaztalanul rája freccsentettek; az árulás vádja azóta szertefoszlott, semmivé lett. A kilencvennégy éves ember tiszteletében áll egész nemzetének, és bizonyos, hogy nemcsak a kegyeletünkben, de egykor a legszebb köztereinken márvány és bronz fogja megörökíteni Görgey Artur sokat szenvedett és dicsőséges földi alakját.”
Valóban így történt, hiszen élete alkonyán társadalmi megbecsültség övezte az agg Görgeit, aki százöt esztendővel ezelőtt, 1916. május 21-én, 98 évesen adta vissza lelkét a Fennvalónak.
A két világháború között katonaeszménnyé vált, de az 1945 utáni baloldali történetírás újra megtette bűnbaknak. Rehabilitációja a rendszerváltozást megelőző években vette kezdetét, s ma az 1848/1849-es magyar szabadságharc – és egyben a magyar hadtörténelem – legkiválóbb hadvezérét tisztelhetjük benne.
A szerző hadtörténész.
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)
