A Szentlélek ünnepén pünkösdvasárnap a Garam menti „bényi kutacskához” már az elmúlt századokban is zarándokoltak nemcsak a környékbeliek, de távolabbi tájakról is. Egykor, gyalog „prosecióval” Mária-szobrot is vittek a népviseletbe öltözött Mária-lányok, majd a XX. század második évtizedeiben lovaskocsikkal is indultak kicsik és nagyok a körsáncokkal övezett zarándokhelyre.
A helyről szóló legenda Szent Lászlóhoz fűződik, mely szerint Szent László király vizet fakasztott a bényi sánc völgyében. Egy alkalommal Szent László királyunk kisebb csapattal menekülni kényszerült üldözői elől. Alkonyatra már fáradtak voltak, ezért megálltak pihenni a bényi külső sáncvölgyben.
A katonák és a lovak szomjaztak. Szent László király kihúzta hüvelyéből a kardját és leszúrta a füves földbe. Föltekintett az égre, fohászkodott a Szűzanyához. Amikor kihúzta a kardját, víz fakadt a helyén. Forrás keletkezett, melyből szomjukat olthatták a fáradt katonák és a lovaik.
A legenda „folytatásaként“ a múlt század második felében a következő történt:
A helyi földeket bérlő gazda nem nézte jó szemmel, hogy a kutat látogatva az emberek letapossák a gabonát, ezért azt a domb oldalából vett földdel betemette. Másnap jelentették neki, hogy a kút forrása feltört és elmosta a földet. Tiszta vize újra csobogva folydogált az éren át a patakba. A bérlő dühös lett és egy urasági szekeret megrakatott trágyás földdel, négy ökröt fogatott elé és odavontatta a kúthoz. Betöltötte a kútba, úgy gondolva, hogy a trágyával szennyezett kúthoz nem jönnek majd az emberek.
Fotó: Dániel Erzsébet
A következő nap reggelére a kút erős forrása kimosta a szennyet és nagy részét elhordta a patakba. A béresgazda ezt jelentette az uradalmi intézőnek, mire ő megparancsolta, hogy a völgyet hagyják meg legelőnek, a kútra pedig szabadon járhassanak az emberek vízért. A forrástól keletre pedig fakápolnát emeltek.
A nép a történetet csodának tartotta és Szentkútnak nevezte el a kutacskát.
A szocializmus évei alatt teljesen betiltották a zarándokhelyek tömeges látogatását, s a szertartásokat. 1990 után azonban a környékbeli hívők újra szervezték erre a helyre is a pünkösdi búcsújárást. A mindenkori helyi önkormányzat és a szorgalmas bényi lakosok jóvoltából mára a felújított 14 stációval körülvett kápolna, s a gyógyító víz újra minden évben három alkalommal várja a hívőket.
Tavaly a járvány miatt a pünkösdi búcsújárás elmaradt, de a második nagy ünnepen, Nagyboldogasszony napján sokan elzarándokoltak a bényi völgybe.
Idén a rossz idő miatt a kéttornyú Szűz Mária-templomban tartották meg a pünkösdi búcsúi szentmisét.
A szentmisét az ipolynyéki Parák József besztercebányai megyéspüspök helynök tartotta, Fóthy Zoltán körzeti esperes és Szalay András helyi plébános közreműködésével.
Homíliájában bibliai példával (a babiloni zűrzavart idézve) mondta el beszédének lényegét: a hithez belső meggyőződés kell. Isten nélkül nem lehet élni. A hit erősítéséhez a lelki béke az elsődleges, mert csak lelki békével tudjuk továbbadni a Szentlélek tüzét, a szeretetet.
Archív fotó Bényből. Fotó: Dániel Erzsébet
A szentmisére a rossz idő ellenére eljöttek Párkányból és a környékbeli falvakból is.
Végezetül Szalay András atya megköszönte a helynöknek, s a vendégpapoknak a közreműködést, a bényi hívőknek mindazt a segítséget, mellyel ezt a napot széppé és gazdaggá tették.
S valamennyi zarándoknak is köszönetet mondott, hogy évente eljönnek a sokszínű történelmi és szakrális jellegű faluba, és az ősi, 1217 körül karinthiai szerzetesek által épített kéttornyú apátsági templomba.
Az ünnepi szentmise a himnusz eléneklésével ért véget.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
