A karácsonyi időszakban már-már megszokottá válik számunka a bennünket, különösen a nagyobb városok utcáin és terein körülvevő fényorgia, a házakat ilyenkor beborító, időnként ízléstelenségbe hanyatló diszkófény-villózás és giccsparádé.
Lassan hozzászokunk a falra mászó Mikuláshoz, a kertben álldogáló drótőzikékhez, az emeleti erkélyeken trónoló, kék színben villódzó méretes szarvasokhoz. Eközben észre sem vesszük, hogy a divatosnak mondott, leginkább a nyugati világot majmoló fénydekorációból épp a karácsony lényege veszik el, s nem kellőképpen tudatosítjuk azt sem, hogy e a nagy külső csillogás mögött egyre inkább egy belső üresség, elszegényedő lelkület rejtőzik.
Ezért is fontos újra és újra tudatosítani magunkban, hogy a karácsonyi szimbólumok, a szent család, a jászol, a betlehemi jelenet és a többi, számunkra a második isteni személy, Krisztus földi létre való születésének ünnepe, a karácsonyfa pedig számos egyéb szimbóluma mellett annak is jele, hogy a történelmünk folyamán rátaláltunk a kereszténységre, s életünket, benne személyes és közösségi voltunkat a keresztény kultúrkörhöz tartozónak hisszük és valljuk.
A karácsonyi ünnepkört szó szerint is ilyen koncentrikus körökként kellene tudatosítani és átélni.
A körök legbelsőbb fókuszában ott kell lennie az én személyes döntésemnek. Befogadom-e szívembe, életembe a megváltó Jézust, aki bennem is meg akar születni, megújítva hitemet, életemet. Ha igent mondok, s ezt megteszem, akkor a legszebb módon ajándékozom meg ezzel a kis Jézust földi születésnapján.
A második körben ezen isteni megajándékozottság kegyelmi kihatásának kellene megnyilvánulnia szűkebb és tágabb környezetemben. Ebbe a körbe tartozik az ide vonatkozó családi hagyományok, népszokások őrzése, a rokoni, közösségi kötelékek ápolása, megújítása és megerősítése.
A harmadik, a legkülső körben lehet helye egymás szeretetben való megajándékozásának.
A bennünket körülvevő világ ezen a ponton áraszt el minket a fogyasztói ideológia totális reklámhadjáratával, mely megfordítva a fenti sorrendet, a bevásárlást,
a fogyasztói javak és élvezetek mérhetetlen habzsolását teszi első helyre, ennek rendelve alá ünnepet, Istent és embert.
Mert a karácsonyi időszak a kereskedők számára az év legfontosabb szezonja. Számos vezető divatmárka üzleteiben azonban az ilyenkor elvárható keresztény szimbólumokat a fények tobzódásával, hóhegyek és mesefigurák elegyével helyettesítik a dekorációkban, ezzel is kifejezve azt, hogy távol tartják magukat minden vallási kötődéstől.
Ez utóbbi szemléletből következően érthetővé válik, hogy a fogyasztói ideológia elemi érdeke, hogy az ünnep belső köreit, az önmérsékletre és önreflexióra késztető hitbeli és vallási tartalmakat a legminimálisabb szintre szorítsa vissza vagy véglegesen eltüntesse.
Jól példázza ezt az igyekezetet a „haladó Nyugatról” hozzánk is begyűrűző karácsonyi fényreklámok világa, amely jószerével már november elejétől igyekszik elkápráztatni érzékeinket, vagy még inkább eltompítani belső érzékeinket, elvakítani látásmódunkat.
Korábban a karácsonyfa, a betlehemi jászol szerves részét képezte az ünnepi „megvilágosulásnak”.
Mára a fényreklámok világában mindennek már nyomát sem találjuk, mert helyét az „illuminációk” legváltozatosabb formái vették át, azzal a nem is nagyon titkolt szándékkal, hogy nemcsak a karácsonyi szimbólumoktól, hanem magától a karácsonyi ünnep lényegétől is megfosszák az év végi időszakot.
A Nyugat-Európát máig valamiféle hipnotikus álomban tartó, egyház- és hitellenes baloldali (neomarxista) ideológia számára csupán jó ürügyet jelentenek az utóbbi évtizedek migráns tömegei, mert rájuk hivatkozva, a velük szembeni „tolerancia” és „befogadás” álcája mögött lényegében az európai kontinens évszázados ünnepi hagyományait lehet felülírni, és „eltörölni”.
A nyugati társadalmak keresztényei e téren is olyan lopakodó diktatúrával találják magukat szemben, amely elmaradott, időszerűtlen, sőt politikailag inkorrekt megnyilvánulásként kezeli a karácsonyt és a hozzátartozó szimbólumok külső megjelenítését.
Egyes európai iskolákban, így a skandináv országokban például ebben az időszakban már évek óta nincs utalás a karácsonyra. Helyette különböző „befogadó” fogalmak, „télapó”, „téli ünnepkör”, „fenyőünnep” stb. szerepelnek az iskolai programokban.
„A dániai óvodákban és iskolákban már 2011-ben törölték a hagyományos karácsonyi ünnepségeket, hogy ne sértsék meg a muszlimokat, akik már akkor is a második legnagyobb vallási közösséget képviselték az országban. Franciaországban, ahol a legtöbb arab származású bevándorló él, szintén évek óta kereszténytelenítik a karácsonyt” olvashatjuk a Magyar Nemzet által idézett spanyol újságíró, Itxu Diáz írásában.
Ennek jegyében több francia városban a karácsony helyett most „Téli utazást”, „Téli napokat” hirdetnek a fényreklámok, „Boldog karácsony!” helyett „Szép telet!”, „Boldog telet!” felkiáltással indulnak a karácsonyi vásárok és rendezvények.
Akad francia település, ahol a hivatalos ünnepi műsorokban, kiadványokban bábok, tűznyelők, kézműves-foglalkozások szerepelnek a gyerekeknek, és nincsenek ikonikus keresztény karácsonyi képek vagy jelenetek. Több, baloldali polgármester által irányított település is minimálisra korlátozta a karácsonyi díszítéseket az utcákon, és eltávolítottak az ünnepi programjaikból mindent, ami kereszténynek tűnhet.
Mindez egyértelműsíti, hogy a számunkra évtizedeken keresztül példát és követési mintát jelentő NYUGAT kulturális és identitásbeli válságának oka abban az egyszerű tényben rejlik, hogy a fogyasztói „függőség” világában élő társadalmak, valamilyen hamis alkalmazkodás látszatindoka helyett önmaguktól mondanak le saját értékeikről, vagyis szimbolikusan mondva, megtagadva saját identitásukat és múltjukat önmaguktól hajtják guillotine alá saját társadalmi önazonosságukat és összetartozást erősítő társadalmi tudatukat.
Egyes szerzők, így például Rod Dreher úgy véli, a „Nyugat kulturális és identitásbeli hanyatlásának fő problémája nem annyira a külső agresszorokban, mint inkább a belső meghasonlottságban, árulásokban és lemondásokban rejlik.”
Hasonló a helyzet Belgiumban, Németországban, Svédországban és számos más európai országban, ahol az európai baloldali, szociáldemokrata vagy magukat „zöldnek” álcázó politikai erők hatalmi befolyásra tettek szert.
A karácsonynak hadat üzenő kampányaik csak egy részét képezik annak az egyház- és kereszténységellenes ideológiai harcnak, amely a „szekularizáció” eszközével a nyugati társadalmak egyre nagyobb területeit hajtja saját ideológiai befolyása alá.
A kérdés az, mennyiben leszünk képesek ellenállni ennek a globális cunaminak.
Mennyire leszünk képesek saját magunk és jövőnk védelmében kitartani hagyományos értékeink, keresztény hitünk és önazonosságunk és nemzeti öntudatunk mellett?
Ennek alapvető feltétele, hogy ne lépjünk a talmi szépségekkel kecsegtető nyugati önfeladás széles útjára, mely egyértelműen romlásba és pusztulásba vezet. Ne szégyelljük, hanem merjük, ha kell nyíltan megvallani és kifejezni hitünket és legyünk büszkék arra az értékvilágra, mely őseinktől átörökítve létünk morális alapját képezi. Merjük ezt az értékvilágot a mai kor kihívásainak megfelelő hiteles válaszokkal és példaadással gazdagítva és kibővítve, továbbadni gyermekeink, unokáink számára!
Végezetül érdemes felidézni a mártírhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endre hitvallását, aki az új korszak hajnalán, 1921-ben ezt írta az Evangélikus Élet című folyóirat október 23-i számában: „Jaj annak a keresztyén népnek, mely engedi betömni életének örök forrását, krisztusi hitét és vallásosságát, s elfordul egyházától, melyet az ősök verejtékük és vérük bőséges hullásával építettek örök időkre szánt terméskövekből…Fel kell építenünk Isten lerombolt templomát az emberek szívében, s ehhez szívós és önfeláldozó munka kell.”
Merjünk hát önmagunk lenni, s a körülöttünk zajló rombolás és értékpusztítás helyett, mi építsük tovább az Úristen által számunkra megálmodott magyar lélek templomát!
Molnár Imre/Felvidék.ma
