A nagy dunai árvizek közül az 1965-ös elsősorban tartósságával és hatalmas vízhozamával emelkedik ki. Angyal Béla gútai helytörténésszel nemcsak arról beszélgettünk, hogy vajon elkerülhető lett volna-e a katasztrófa, hanem arról is, milyen hatással voltak a bekövetkezett események a szlovákiai magyar társadalomra.
A tél folyamán hatalmas mennyiségű hó hullott a Duna felső vízgyűjtő területeire. Ráadásul a tavasz rendkívül csapadékos volt egész Közép-Európában. A hatalmas esőzésekkel azonos időben megkezdődött a hóolvadás is az Alpokban. A több hónapig tartó magas vízállás miatt áztak a gátak, hatalmas területet öntött el a belvíz: márciustól júniusig 9 árhullám vonult le – fogalmazott Angyal Béla. Véleménye szerint az, hogy a 1965-ös árvíz ilyen komoly károkat okozott, részben annak is tudható be, hogy a szövetkezeti alapon szerveződő, évtizedekig kiválóan működő vízügyi társulatok az 1960-ban bekövetkezett közigazgatási átszervezés miatt szétaprózódtak és komoly problémák merültek fel az árvízvédelem és annak összehangolása terén.
Az emelkedő víz már elöntötte az ócsai út hídját, melyet homokzsákokkal zártak el (GVH levéltára)
„Voltak problémák a védekezés során, a hatóságok nem voltak igazán felkészülve. Nem volt emberi erőforrás, sem költségvetés arra, hogy őrizzék a gátakat, nem állt rendelkezésre elég homokzsák sem” – magyarázta. A kulcsodi nagy gátszakadásnál, ami tulajdonképpen a legnagyobb katasztrófát okozta, a bevetett katonaság szakszerűtlenül védekezett, mutatott rá. „A buzgárokat nem kezelték megfelelően, mivel a katonaság – helytelenül – be akarta azokat temetni, de gejzírszerűen ömlött ki a víz, ami a töltésből mosta ki az anyagot, így az néhány órán belül beomlott.” Leszögezte: megelőzhető lett volna a katasztrófa, ha lett volna elegendő szakember és megfelelő tudás.
A lakosság kitelepítése is késlekedett, bár az vitathatatlan, hogy az evakuálásnak köszönhetően nem volt emberi áldozata a katasztrófának. Angyal Béla rámutatott, a csallóközi települések az évszázadok során úgy alakultak ki, hogy a helyiek igyekeztek az árvízmentes szintekre építkezni. „Kulcsodnál is az történt, hogy a gátszakadást követően a település legmagasabb pontjára menekültek az emberek és az állatok – majd a katonaság fokozatosan elszállította őket – előbb a gyermekeket, asszonyokat, majd az időseket, a férfiak többsége maradt az árvízi védekezésben. A kulcsodiak voltak az első vonalban, erről még Alexander Dubček is megemlékezett” – jegyezte meg. Az evakuálás 46 falut érintett és mintegy 54 ezer embert kellett kitelepíteni.
Mentik, ami menthető, a katonai kétéltű járművek nagy segítséget nyújtottak (GVH levéltára)
A homokkal feltöltött Csallóköznek nyugatról keleti irányba, illetve a Nagy-Dunától a Kis-Duna felé van egy enyhe lejtése. Kulcsod és Gúta között két métert tesz ki a tengerszint feletti különbség. Ahogy átszakadt a gát, a víz fokozatosan öntött el mintegy 55 hektárt – részletezte a körülményeket. „Igyekeztek a községeket megvédeni, de nem mindenhol sikerült körgátat építeni. Az evakuálások június 17-én kezdődtek meg igazán. Gútát június 25-én, a kulcsodi gátszakadás után 8 nappal érte el a víz. Közben Komárom teljesen szigetvárossá változott, minden irányból elöntötte a víz, nem lehetett megközelíteni közúton. A komáromiak evakuálása kizárólag a magyarországi vasúton keresztül történt, jegyezte meg.
„Gútát két okból is meg akarták védeni. Egyrészt mert tízezer lakosa volt, a másrészt pedig azért, mert a többi csallóközi településhez képest – ezeket viszonylag gyorsan evakuálták – itt ezer vályogból készült ház volt; majdnem mind össze is omlott. Az evakuálásnak köszönhetően sem katonai, sem polgári áldozata nem lett az árvíznek, pedig voltak igazán veszélyes napok” – fogalmazott a történész, aki maga is általános iskolás volt az árvíz idején.
A mélyebben fekvő utcákból már csak katonai kétéltűekkel lehet menteni a lakosságot és az értékeiket (GVH levéltára)
Gúta lakosságát június 23-án evakuálták. A település ősi részén alig volt víz – ahogy arra már korábban utalt – őseink tudatosan építkeztek ezekre a helyekre. „Az 1950-es években viszont kiterjesztették a belterületet. A volt legelőkre építkeztek a betelepített szlovákok – a régi Gúta szintjétől 1,5 méterre alacsonyabban – ott bizony előfordult, hogy az ablakok felső szintjéig ért a víz.
Ekkor született a tréfás mondás: Gútán nem sok víz volt, Kolárovón annál több”
– mesélte Angyal, aki szerint ezzel a fanyar gútai humorral utaltak a szlovákok betelepítésére és arra, hogy 1948 után változtatták meg település nevét Kolárovóra.
Mint kifejtette: az 1965-ös dunai árvíz nemcsak a szlovákiai magyar közösségre, de az egész országra is hatással volt. „Ebben az időben terjedt el a televízió. Ezen és a rádión keresztül az egész ország napról napra informálódott a déli eseményekről. A szemük előtt történt, naponta látták, hallották, szembesültek a csallóközi drámával. 11 ezer katona érkezett a Csallóközbe.
A többségi társadalom tudatosította a helyzet súlyosságát, egyúttal azt is, hogy több százezer magyar nemzetiségű ember él az országnak ezen a részén”
– mondta, emlékeztetve rá, hogy csak húsz év telt el a II. világháború végétől. „Az emberekben még élénken élt a deportálások, kitelepítések, reszlovakizáció emlékezete” – hívta fel a figyelmet, ahogy arra is, hogy a magyarok először érezhették, hogy Csehszlovákia az ő országuk is, hogy ez az ország felelősséget vállal értük, megvédi őket.
Gútán haladnak keresztül a gépkocsioszlopok, menekítik az állatállományt (GVH levéltára)
Az árvízzel sújtott területeken – sok helyen a Csallóközben augusztusban tört be a víz – nem tudták biztosítani a közoktatást. Így a csallóközi gyerekeket az 1965/1966-os tanév kezdetén Észak-Morvaországba és a Tátrába vitték – ott szállásolták el őket, biztosították nekik az oktatást.
„Összefogott az egész ország, még a szocialista hiánygazdaság időszakában is megtettek mindent, hogy megfelelő építőanyagot hozzanak a települések újjáépítéséhez.
A legnagyobb járások és városok fogtak össze, hogy a csallóközi településeket patronálják, újjáépítsék. Gútát az Olomouci és a Nagyszombati járás, valamint Prága és Brünn városa támogatta. Kőművesek, villanyszerelők, ácsok, különféle szakemberek érkeztek Csehországból. Gútán először épültek tömbházak, emeletes házak, panelházak – egyes utcák, terek ma is őrzik ezeknek a városoknak a neveit” – fogalmazott a helytörténész. A csallóközi magyarok tehát egy segítő államot tapasztalhattak meg. Az árvíz után újjáépült Gútán a következő év nyarán egyesülhettek újra a családok, tértek haza a gyerekek.
Visszaindulnak a diákok 1966. január elején a kihelyezett iskolákba az itthon töltött karácsonyi szünet után (GVH levéltára)
Szalai Erika/Felvidék.ma
