Mindannyian ismerjük a közmondást, hogy minden rosszban van valami jó. Ezt általában azok hangoztatják, akik pozitívan gondolkodnak.
Ha valamilyen bajból szerencsésen kilábalunk, ami végződhetett volna rosszabbul is, szoktuk emlegetni a fenti mondást. Csak egy nagyon egyszerű példa: Ha éles késsel megvágjuk az ujjunkat, azt azzal hárítjuk el, hogy akár mélyebb sebet is ejthetett volna a kés, de hála Istennek, egy könnyen gyógyuló karcolással megúsztuk.
Egy tanúságtevő szájából hallottam a címbeli meghökkentő kijelentést.
Mint mondta,
ha igaz a mondás, hogy minden rosszban van valami jó, akkor ez vonatkoztatható a megvallott, megbánt és meggyónt bűnre is.
A hatvanas éveinek elején járó férfi a bűnbánat szentségének fontosságát járta körül figyelemkeltő tanúságtételében. Nem titkolta, hogy ifjú éveiben, sőt még a későbbiekben is amolyan vasárnapi keresztény módjára rendszeresen járt templomba, de nem sokat jelentett számára a szentmise cselekménye, nem kötötték le igazán figyelmét sem az olvasmányok, sem a pap prédikációja, olyannyira nem, hogy a templomból kimenet szinte már semmire sem emlékezett, mert gondolatai a mise alatt is máshol jártak.
Jó katolikusként természetesen karácsonykor és húsvétkor beállt a gyóntatószék előtt kígyózó sorba, és amikor sorra került, elmondott néhány apró bűnt a papnak, akitől úgymond egy Miatyánk és egy Üdvözlégy penitencia ellenében megkapta a feloldozást. Csak jóval később tudatosította, hogy azok a „szalaggyónások“ nem sokat jelentettek számára, és talán mások számára sem igazán, hiszen a gyóntatóatya a sok ember láttán, eleve kevés időt szentelhetett egy-egy gyónónak, ami legtöbbször a bűnök meghallgatásából és a feloldozás szavainak rutinszerű elmondásából állt.
Nem titkolta, hogy alkotó, festőművészi hajlamokkal bíró emberként nem gondolt házasságkötésre, ami akadályozta volna őt a festészetben. Voltak alkalmi barátnői, de egyikükkel sem kívánt tartós kapcsolatot létesíteni, míg egy alkalommal nála jóval fiatalabb hölgy jelent meg a műtermében, arra kérve őt, hogy készítsen róla portrét.
Találkozásukból szerelem szövődött, és emberünk arra a váratlan elhatározásra jutott, hogy ötvenéves korára feleségül veszi a mutatós gyermektelen özvegyet. Pár hónappal ismeretségük után a hölgy tragikus hirtelenséggel rákban elhunyt. Szerelmének váratlan halála annyira megviselte őt, hogy hosszú ideig nem fogott a kezébe ecsetet.
Egy mélyen hívő barátja kérésének engedve, részt vett egy lelkigyakorlaton. Ott, ahogy fogalmazott, „pechjére“ a gyóntatószobában emberére talált egy középkorú papban, aki töviről hegyire elmagyarázta neki a kiengesztelődés szentségének lényegét és fontosságát, és elégtételként kapta, hogy otthon olvassa el a tékozló fiú történetéről szóló szentírási részt, és ajánlotta neki, igyekezzen gyakrabban szentgyónáshoz járulni.
Bevallása szerint
a lelkigyakorlat szeretetteljes légköre, az imák, a dicsőítő énekek, a szentségimádás, valami olyan erős hatást gyakoroltak rá, amitől nem tudott szabadulni, és ami fordulópontot jelentett a lelki életében.
Azóta általában havonta jár gyónni, de van, amikor gyakrabban is, kiváltképp, ahogy fogalmazott, ha „sikerül“ összekapnia egy-két komolyabb bűnt.
Az elkövetett bűn, túl azon, hogy az ember őszintén megbánja és meggyónja, egyúttal mindig valami jóra is ösztönzi. Kisebb-nagyobb lemondásokra, valamilyen hasznos áldozatvállalásra, több és elmélyültebb imádságra, emberek iránti nagyobb figyelmességre, türelemre.
Mint mondta,
ezek amolyan magánelégtételek, amelyek segítik lelki életének formálását, gazdagítását, minőségibbé tételét.
Mint mondta, a legjobban elvégzett szentgyónás sem garancia arra, hogy utána többé már nem fogunk botlani, vagy nem esünk ilyen-olyan bűnbe, mert gyarló és rosszra hajló természetünk miatt nehezen tudunk, vagy nem mindig sikerül maradéktalanul ellenállni lelki-testi kísértéseinknek. Ha újból, vagy ha századszor is elestünk, mindig fel kell állni, és alázattal kérni Isten megbocsájtó irgalmát gyengeségeink miatt.
Adandó alkalommal pedig bűnbánó lélekkel megvallani bűneinket, mulasztásainkat a gyóntatószékben, és a feloldozás és megbocsátás örömével újrakezdeni Isten szeretetparancsának még intenzívebb megélését.
Elképzelhető, sőt biztosra vehetjük, hogy egy idő után a napi gondok, problémák következtében ugyan lanyhul ez az intenzitás, de amíg tart, sok jót tehetünk magunk és mások javára.
Ajánlotta a hallgatóság figyelmébe, hogy minden szentgyónás után a kapott elégtételhez tegyük hozzá a mi úgymond magánelégtételünket, hogy így megújult lélekkel törekedjünk Isten segítségét kérve életünk jobbá tételére, a bűnre vezető alkalmak határozottabb elkerülésére, a kísértések erőteljesebb legyőzésére. Mert gyakori szentgyónás nélkül észrevétlenül ellaposodik a hitünk, elsivárosodik a hitéletünk, és ami ránk nézve a legnagyobb veszélyt jelenti, elhomályosul a bűntudatunk.
Ha nincs bűntudatunk, elbizakodottá válunk, és könnyen gondoljuk úgy, hogy bűneink sincsenek!
Miért van az, tette fel a kérdést, hogy a hitét cselekvően megélő ember is olykor-olykor visszaesik százszor meggyónt bűnébe vagy rossz szokásába? Minden bizonnyal azért, nehogy elbizakodottá váljon, ne érezze magát különbnek a mellette álló „vámosnál“.
Tanúságtételét azzal zárta, hogy az alázattal megvallott és őszintén megbánt bűneinkből Isten kegyelme mindig kihoz valami jót. Ha nem is azonnal, de hosszú távon biztosan.
Bodzsár Gyula/Felvidék.ma
