Aki ismer, tudja, hogy gyűjtögetem a régi dolgokat, főleg az iratok, képeslapok, kis szentképek érdekelnek, azaz számomra ezek szentek, nem szabad kidobni. Főleg ez utóbbiból a nagyszüleimnek (és dédszüleimnek) köszönhetően, nagyon sok van, és bizony néhány ebből nagyon értékes, érdekes. Legalábbis számomra.
Az örökölt imakönyvekben is nagyon sok ilyen kis szentképet találtam, nagyanyáméban egy 1940 karácsonyára kapottat is. Ekkor gondoltam arra, hogy a helyi krónikából kimásolom, ami a karácsonyról szól és hozzáírom, amit néhai nagyanyám mesélt, ez hozzátartozik az ünnepekhez, és persze, megosztom a gyönyörű szentképet a kedves olvasókkal is.
Az utóbbi évtizedekben teljesen átalakultak a karácsonyi szokások. Korábban nem ilyen gyorsan változott a világ, és a hagyományok évszázadokon keresztül ugyanolyanok voltak. Ma már pedig sokan azt kutatják, milyenek lehettek elődeink karácsonyai.
A dunaújfalusi (Szenci járás, ma Dunasápújfalu része) krónika, melyet 1955-ben jegyzett le Füle Lajos tanító, nem sokat ír erről az ünnepről. „A karácsonyi ünnepkör, a Miklós- és a Luca-járással kezdődött. Miklós a jó gyerekeknek ajándékot hoz a cipőjükbe. Luca estéje valóságos ünnep volt régen. Nem volt szabad szőni, fonni, tollat fosztani, napnyugta után mindenkinek otthon volt a helye, mert aki hiányzik, az csavargó lesz. Karácsonyi népszokás az ablak alá való járás vagy mendikálás. Ez a szokás a keresztény értelemben Jézus születésének emlékét hirdeti. Körülbelül ugyanezeket a hagyományokat találjuk meg újévkor is, azért az újévi szokások ismertetése fölösleges. A vízkereszt ünnepének a Balázs-napnak és a farsangnak is megvoltak a sajátos szokásai.“
Ugyanakkor ebből néhány szokás még az én gyermekkoromban is megvolt, ilyen például a mendikálás, amit én is megéltem, mi is mentünk és énekeltünk, ezzel köszöntöttük azokat a családokat, akikkel baráti kapcsolatban álltunk. Nem csak mi jártunk, mások is, aztán sajnos ez a szokás kiveszett. Ezt hozta a modern kor, vagy inkább a máshonnan idetelepülők áradata (bár lehet, náluk is élt korábban ez a szokás.)
Amikor gyerekek voltunk, nagyanyánk mindig tett velünk egy nagy sétát a faluban, a nyolcvanas években nagyon sok nagymama, vagy nagypapa sétált a faluban a gyerekekkel, a szerencsésebbek a dédszülőkkel sétáltak.
Amíg azt néztük, melyik háznál járhatott már a Jézuska, édesanyánk és nagypapánk feldíszítette a karácsonyfát. Séta közben a mama természetesen mesélt, arról, milyenek voltak lánykorában az ünnepek. Azt is elmondta, volt olyan, amikor édesanyját elhívták egy vajúdó nőhöz, hiszen nemcsak Jézus született ebben az időszakban, mások is, és a bábasszonynak mindig volt feladata. Sokszor próbálok visszaemlékezni arra, miket meséltek a nagyszüleim, hiszen már csak az emlékeimben élnek, és a történetekben, amiket elmondtak.
Nagyanyám szerint a családok egész nap készültek a szentestére. Mivel azokra a szeretteikre is gondoltak, akik nem voltak velük, a temetőbe is együtt látogattak el, az otthon készített díszeket is magukkal vitték, amiket terményekből készítettek.
Fotó: Neszméri Tünde archívuma
Napközben semmit sem ettek, vagy csak nagyon könnyű ételeket, amit a böjt megengedett. Délután fél öt-öt körül fogyasztották el a vacsorát. Előbb almát ettek, mely az összetartozást jelképezte, majd minden családtag megtört egy diót, és abban reménykedtek, hogy egészséges termés jutott mindenkinek. A rossz dió ugyanis betegséget jósolt. A vacsora fontos része volt a savanyú lencseleves, vagy tejes lencseleves. A lencse a gazdagságot hozta el az elfogyasztóknak. A másik féle mákos guba volt, vagy barátfüle mákkal, mákosat azért fogyasztottak, mert bíztak benne, hogy elhozza szerencséjüket.
Vacsora után mézes ostyát ettek. Karácsonykor lóbabot (öregbab, vagy ahogy errefelé mondják, karácsonyi bab) is fogyasztottak, ez is egészséget és gazdagságot hozott a ház népének. Vacsora után a fiatalok mendikálni jártak, közösen a rokon és a szomszéd gyerekek. Karácsonyi szent énekeket énekeltek az ismerősök házainál, amiért cserébe almát, diót kaptak.
A falu népe közösen ment át gyalog Magyarbélre, az éjféli misére. Ekkoriban még nem voltak díszes karácsonyfák, néhány ágat állítottak vázába, ezt díszítették almával és dióval.
A karácsonyi történetekben nem is az a szép, amiket elmesélnek az idősebb emberek, hanem a mód, hiszen általában a „mesélést“ átjárja a szeretet, bármennyire is szegények voltak, és értékes ajándékot sem kaptak a gyerekek, együtt voltak és együtt élték meg a megváltó megérkezését, ez pedig reménnyel töltötte meg a szíveket. Ez volt a karácsony varázsa. Talán, éppen ezt kellene visszahozni.
Neszméri Tünde/Felvidék.ma
