A közelmúltban és napjainkban zajló, bennünket érintő szlovák politika állóvize megint kiáradt felénk és sodorni akar. Az évfordulók viszont utolérik még az utódokat, és nekünk nem szabad felednünk. Egyrészt tisztelegve elődeink emléke előtt, s hogy ne ismétlődjenek sorstragédiák a jövőben.
A hazai magyar szervezetek, s köztük a SZAKC a legfiatalabb civil szervezeteket tömörítő szövetség, felhívást tett közzé az alábbi szöveggel.
„Ez a nap az emlékezés napja! 1946. február 27-én írták alá Budapesten a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményt, amely jogalapot teremtett a felvidéki magyarok szervezett kitelepítéséhez. Az egyezmény nyomán 1947 áprilisától több tízezer magyar embert hurcoltak el erőszakosan szülőföldjéről, családjától, közösségétől – falvakat, településeket tizedeltek meg, évszázados gyökereket szakítottak ki. Tűzzünk ki egy fekete szalagot ezen a napon, a kitelepítettek emlékére”.
Engem, az örök csemadokost szintén emlékeztet. E szomorú sorstragédia 50. évfordulóján Csehszlovákiában első alkalommal egy nagyon kifejező emlékművet avattunk Udvard községben, Száraz József udvardi polgármester jóvoltából. S a Csemadok Érsekújvári Területi Választmánya, (akkor már egyszemélyes hivatallal), Udvard község és Molnár Imre történész közös szervezésével tartottuk meg az avatás előtt az első történelmi konferenciát 1996 szeptemberében. Erre természetesen hazahívták a faluból Magyarországra (Bonyhádra) kitelepített 211 család (1126 személy) élő tagjait vagy leszármazottait.
Az emlékmű méltó kifejezője a történelmi sorstragédiának. Magas kőoszlopon nyitott tenyeret látunk és benne egy emberi szemet. Az emlékmű körüli botlatóköveken annak a 69, zömmel magyarországi településnek a neve olvasható, ahová az otthonukból elűzötteket telepítették.
(A feliratok között szerepel Dachau neve is, ahová korábban az Udvardon élő zsidókat hurcolták el.) A kőből kiemelkedő kéz süllyedésre, elmerülésre utalhat. Ebben az esetben egy közösség süllyedéséről, szétszóratásáról van szó. Az ünnepi szónok Dobos László, a Magyarok Világszövetségének alelnöke volt.
Akkor a Csemadok-központ fogalmazott meg felhívást a Felvidék minden járása felé, szervezzenek találkozókat a szervezetek a kitelepítettek, deportáltak évfordulójának éveiben. Ezek a találkozók nagyon sok helyen megvalósultak, a szervezéshez társultak a polgármesterek is, hiszen több esetben egy igen népes csoport – utódokkal, unokákkal – tért haza egykori falujukba.
Zalabai Zsigmond író, kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár 1985-ben írta meg és adta ki szülőfaluja, Ipolypásztó népélete 1918-1945-ig tartó feldolgozását, „Hazahív a harangszó” címmel. S ez lett a címe a találkozóknak is. Nincsenek adataim, de igen sok településen megvalósultak ezek a felejthetetlen, szomorú és örömteli, megható találkozások, melyeken sok-sok szép, és megélt tragikus emlék idéződött fel. Ezeket a találkozásokat még pár évig szervezték.
Születtek belőle községi testvérkapcsolatok, barátságok, rokoni, diákkori, kapcsolatok felújítása. Van ahol ez máig tart. Ilyen például Szőgyén és Tata baráti szoros kapcsolata.
A nánai JELENLÉT irodalmi színpad erre az alkalomra járás legjobb szavalóiból álló tagjaival egy összeállítással járta a falvakat. Mert a csehszlovákiai magyar irodalom valamennyi alkotója a háború utáni negyven évben feldolgozta ezeket a bennünket érintő jogtipró éveket, anyanyelvet, iskolát, asszimilációt érintő témaköröket, versben, prózában, regényben, dokumentumokban, hogy: NE FELEDJÜNK! S mindent megtettünk a civil életben (csak a Csemadok volt), negyven évig a színpadokban, szónoklatokban, énekben, dalban, versben és prózában minden alkalommal, vagy akárcsak egy gyűlés alkalmával, hogy kifejezzük a szlovákiai magyarság fájdalmát, ellenállását. Akkortájt emléktáblákat is avattak egyes településeken. Remélhetőleg sok helyütt most is emlékeznek legalább gyertyával, koszorúval.
Jó gondolat ez a szalagkitűzés is. Mégis rögtön felmerült bennem a kérdés: iskolákban, főleg a fiatalok tudják-e, mi volt a kitelepítés, deportálás, nagyszüleik vagonba pakolása, vagy a Dunán csónakkal kis batyujukkal átkelve kiutasítva otthonukból, az országból?
Előbb az őrült oktatási tempót lassítva a közelmúlt, a jelen, s a jövő veszedelmeit kellene feltárni, kamaszaink, fiataljaink előtt (tiszteletet érdemel, ahol ezt megteszik). Persze ez a szlovák oktatási rendszerben nem szerepel. Ehhez pedagógusok, meghívott történészek, vagy legalább megemlékezések kellenek.
Udvardon van a legméltóbb emlékmű, ahová diákokat, zarándokokat lehetne elhozni, s akár ott emlékeztetni egy 10-15 perces szöveggel és koszorúval.
A kerek évfordulókon központi vagy járási szervezet, civil szervezetek miért ne szervezhetnének legalább járási, de akár országos megemlékezést is… Nem csak egy helyen, hanem központi szervezéssel. Csak azt ne mondjuk, hogy ez pénz kérdése.
Mindezt addig kellene, míg a digitális világ (melynek rabjai lettünk) a gondolkozást és az emlékezést ki nem törli az emberekből.
S végezetül Zalabai Zsigmond említett könyvének fülszövegét idézve:
„A jövő felé.
Határon innen és határon túl:
jóakaratot, meglátást, megértést,
megváltást!
Béke velünk.”
Dániel Erzsébet/Felvidék.ma
