A felvidéki magyarok körében általánosan elfogadott az a nézet, miszerint az erdélyi magyar közösség messze előrébb jár a területi autonómia, és úgy általában a kisebbségi jogok kiharcolása terén, mint ők. Ez részben igaz, viszont ennek oka egy olyan körülmény is, amiről csak igen keveset hallhatunk a területet kutató szakemberektől és a politikusoktól.
„Egy mindenkiért” – ezt a mondatot olvastuk 2009 decemberében, nem sokkal a romániai államfőválasztás után, egy székely falu főútja fölé kifeszített molinón. A rövid szöveg mellett a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) jelöltje, Traian Basescu arcképe volt látható, amint kedélyesen mosolyog a település magyar nemzetiségű lakóira. Egy kedves fiatal jogász barátom, aki képzett diplomata, és jól ismeri a külhoni magyar közösségek helyzetét, valamint a régió országainak belpolitikai viszonyait, rögtön meg is jegyezte – „Ez Szlovákiában elképzelhetetlen volna.”
A fenti történettel csak azt szerettem volna szemléltetni – és a románokat még véletlenül sem piedesztálra emelni, vagy az erdélyi magyarok érdemeit elvitatni – hogy a Kárpát-medence magyarságának helyzete azért tér el régiónként igen markánsan – még akkor is, ha kétségkívül sok a hasonlóság – mert eltérő a többségi nemzetek és társadalmak mentalitása, habitusa, bizonyos kérdésekhez való viszonyulása.
A román néplelket – szemben a szlovákkal – átszövi a babonák és hiedelmek sokasága, amit még az ortodoxia keleti miszticizmusa is felerősít. Aki gyakran jár Erdélybe az megtapasztalhatta, hogy a nagyon magabiztos és fennhéjázó viselkedés összezavarja a románokat, ami az előbb említett babonás beállítottságból fakad. Egyik székely ismerősöm ezt úgy fogalmazta meg, hogy ilyenkor a „nem lehet tudni, hogy ez kinek a kije, jobb nem kihívni a sorsot magunk ellen” megfontolás érvényesül náluk.
A szlovákok még a románokénál is erősebb magyarokkal szembeni ellenállása valószínűleg abból fakad, hogy államuk mai területe egykoron teljes egészében a Magyar Királyság része volt, míg az utóbbiak azért 1918 előtt is rendelkeztek saját államisággal, és Bukarest – szemben Pozsonnyal – soha nem volt magyar főváros.
A románok, ha pillanatnyi politikai és gazdasági érdekeik úgy kívánták, akkor egy időre képesek voltak felfüggeszteni nacionalizmusukat: Emlékezzünk csak Basescu 2009 nyarán, a Tusnádfűrdői Szabadegyetemen tett látogatására, amikor is egy székely mellényben jelent meg.
Természetesen ez a gesztus csak a szavazatszerzésről szólt, de el tudnánk képzelni hasonlót mondjuk egy szlovák államfő-jelölt esetében? És itt most tegyük félre Robert Fico 2014-es kampányában kihelyezett kétnyelvű plakátjait, amelyen magyarul is megköszönte a támogatást. Az már csak az első forduló utáni pánikreakció következménye volt.
A fentiek is jól megmutatják, és ez csak egy kis szelete a nagy egésznek, hogy miért nem lehet Budapestről egységes politizálást, egységes módszereket és szemléletet elvárni a külhoni magyar régiók politikai közösségeitől és politikusaitól. Szlovákiában még a kampány időszakára sem érvényes a mottó: Egy mindenkiért.