Halász Gábor, a nagyszarvai iskola kilencedik osztályos tanulója fődíjban részesült a Video Alapítvány országos esszéíró pályázatán. Az alábbiakban a sikeres esszét közöljük. És tegyük hozzá, érthetetlen, hogy a tanár, akiről a portrét rajzolta, már nincs a nagyszarvai pedagógusok közt. Gábor gondolatai bennünk is visszhangot váltanak ki: az nem lehet, hogy Uher Rudolf is a pályaelhagyó pedagógusok sorait gyarapítsa …
„Jó szóval oktasd, játszani is engedd … !”
Pedagógusportré a Video Alapítvány országos esszéíró versenyére:
Amikor a magyar szakos tanító nénim felhívta a figyelmemet az esszéíró pályázatra, elolvasva a témákat, rögtön tudtam, hogy megpróbálkozom az írással. S innentől már csak az ösztöneim diktáltak. Lelki szemeim előtt azonnal megjelent az a tanító bácsi, aki megérdemli, hogy írjak róla. Egy belső hangra figyelve, csak úgy törtek fel bennem az érzések és gondolatok arról a pedagógusról, aki ha kell szülőként, ha kell gyermekként is képes hozzánk viszonyulni, aki bőkezűen osztotta szét magát tanítványai közt. Kinek előadásai megragadnak az ember elméjében, s aki számára a tanítás egyfajta szolgálatot jelent. A teljesség igénye nélkül erre szeretnék rámutatni.
Emlékszem, mikor hatéves kis nebulóként először beléptem az iskola ajtaján. Kétségbeesett tekintettel néztem végig a hatalmas folyosón, amely zsúfolásig megtelt kíváncsiskodó diákokkal és az őket kordában tartó tanárokkal. Bizonytalan léptekkel ballagtam leendő osztályom felé, mikor megpillantottam őt, mikor a tekintélyt parancsoló termete megjelent a jobbról-balra pásztázó szemem előtt.
Tekintetem megfagyott a melegszívű óriás láttán. Ám ekkor letekintett rám és nyugtató mosolyával üdvözölt az ő birodalmában. Négy esztendő telt el és még a nevét sem tudtam. Csak a tízórai szünetekben figyeltem minden apró mozdulatát, papírba csomagolt uzsonnámat szorongatva, és elviselve az idősebbek bántó megjegyzéseit. Egy nap a semmiből az osztályba lépett és köszöntött:
– Jó reggelt, gyerekek!
– Jó reggelt kívánunk, tanító bácsi! – zengtük kórusban.
Mikor helyet foglalt a katedrán és rám mosolygott, engem erős „deja vu” érzés kerített hatalmába. Éppen annak a tejfelesszájú kölyöknek éreztem magam, aki négy éve az iskola falai közt először látta meg bálványozott tanárát.
– Milyen óránk is van? – kérdezte.
Erre mi egyszerre mondtuk: – Honismeret.
A válasz hallatán hirtelen új erőre kapott. Nem véletlenül, mert nincs is olyan ember a Föld kerekén, ki ennyire szeretné és tisztelné az anyatermészetet, az erdőket, a hegyeket, az állatokat és mindent, mi a Jóisten teremtménye.
Nem csodálkoztunk rajta, hisz 20 éves cserkészmunkássága során töviről hegyire megismerte Szlovákia tájait. Cserkészként megtanult mindent, amit az életben tudni kell, embernek maradni minden helyzetben, melybe az élet tengere sodor minket. A tanító bácsi – aki 18 éve gyakorló parancsnokként tevékenykedik az 5. számú Szent Jakab Cserkészcsapat élén, Várkonyban – az „emberebb ember és magyarabb magyar“ elvhez ragaszkodva -, a szlovákiai magyar cserkészéletben úttörőszerepet vállalt. Azt gondolom, hogy többek közt a cserkészet is alakította párját ritkító, sokszínű, nemes egyéniségét.
Egyenes jelleme, sokoldalúsága, hite bennünk, tanítványaiban mély nyomokat hagyott. Büszkén állíthatom, hogy ő az, aki hisz az ember nevelhetőségében, s nagy türelemmel, szeretettel vette fel a harcot az önzéssel, a kishitűséggel szemben.
Érdemeit mások is elismerték: abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a cserkészcsapat parancsnokaként átvehette több, a helytállásért és a magyarságért járó kitüntetést. Szerénysége, alázata, egyszerűsége tiszteletet parancsolt.
Visszatérve a pedagógusi ténykedésére, a honismeret, illetve fogalmazás órákon csakhamar barátságot kötöttünk, így innentől fogva sokkal simulékonyabban vettem a tananyagban megbúvó akadályokat. Óráit felbecsülhetetlen élménybeszámolói tették élvezetessé.
Társaim előtt is hamar megmutatkozott embersége: mindenkit, szépeket és csúnyákat, jókat és rosszakat egyaránt felkaroló segítő keze. Fontosnak tartom, hogy elmondjam egy honismeret órán történteket. Bár óráit és őt egyaránt feltétlenül szerettem, de egy nap mégis felkészületlenül jöttem iskolába. A tanító bácsi szokásához hűen megkérdezte,hogy ki szeretne felelni. Az osztályban persze síri csend lett. Ő huncut mosollyal végignézett rajtunk és kinyitotta az osztálykönyvet. Lassan, komótosan lapozgatni kezdett, mígnem ujja egy ponton megállt, és homlokával helyeslően biccentett.
– Gábor! Igen, te! Gyere ki felelni!
Körülöttem megfagyott a levegő. Szívverésemet egyre gyengébbnek éreztem. A nyári melegben hirtelen fázni kezdtem. Bizonytalan, remegő kezemmel elővettem ellenőrzőkönyvecskémet és a füzetemet. Közben megkönnyebbült sóhajokat hallottam a padok mögül. Verejtékező homlokkal és izzadt tenyérrel, fejemet magam elé hajtva cammogtam ki a tábla elé, ahol már a tanító bácsi derűs tekintete várt.
– Na végre! – szólalt meg, tudatlanságomról mit sem sejtve – Akkor kezdjük! Melyik Szlovákia legmagasabb hegycsúcsa?
– Öhm…- köszörültem a torkom és közben próbáltam felidézni a múlt órát. Mindeközben az osztályra baljós csend telepedett. Ezalatt én teljesen magamba zuhanva meredtem a hófehér falon csüngő, űrlényt ábrázoló absztrakt képre, melyet iskolánk egykori diákjai örökítettek meg az utókor számára.
– Nem tudom, tanár úr! Nem tudom. – nyögtem ki egyre inkább elgyengülő hangon.
– A Gerlachfalvi-csúcs – mondta. – Sebaj, teszek fel másik kérdést – biztatott.
– Hol van Szlovákia legdélibb pontja?
Na, erre a kérdésre aztán végképp nem számítottam. Végső kétségbeesésemben mutogatva próbáltam megtudakolni a választ, társaimtól.
Erre megszólalt:
-Tanultál a mai órára, Gábor? – kérdezte meleg, jóságos hangon.
– Hát, tanító bácsi az úgy volt…
– Ne folytasd! Ülj le a helyedre, és készülj fel a következő órára!
Nekem se kellett több, villámgyorsan helyemen termettem.
Kis dolognak tűnhet még számára is, de nekem ez egy életre szóló megbecsülést jelent. Az egyik legfontosabb erényéről Bertrand Russel idézete jut eszembe: „A tanulás olyan város, amelyikben az egyik tartópillér a memória, a másik a megértés“. Ha valaki, hát ő az, aki igazán megértett minket és a tananyagot kellemes, könnyed, érdekes órákon adta át nekünk.
Eltelt az esztendő és új tantárgy jelent meg az 5. osztályos órarendemben. A földrajz. Egyébként is nagyon kedvelem ezt a tantárgyat. Hát még amikor megtudtam, hogy ő fogja tanítani, akkor még izgatottabb lettem. Az év gyorsan elrepült.
Az ő szervezésében részt vehettem többek közt egy vidám hangulatú, jól sikerült sítanfolyamon. Remegő, bizonytalan lábakkal a meredek lejtőn állva, elhitette velünk, hogy hamarosan mi is biztonsággal leereszkedünk az előttünk lévő magaslatról, és még élvezni is fogjuk azt. Neki ezt is hittük. És lőn csoda. Betartva utasításait, humorral fűszerezett bemondásai mellett hódítottuk meg a magaslatot, és vidáman siklottunk a hófödte lejtőről.
Azt gondolom, hogy a felejthetetlen év végi “Ismerd meg hazádat“ elnevezésű kirándulásunkat is meg kell említenem, melyeknek éveken keresztül ő volt a megálmodója és főszervezője. Nagyon vártuk már az utazást, mert tudtuk, hogy óriási élmény lesz. Az első éjszaka egészen különleges dolog történt. A takarodó után nem jött álom a szemünkre,így hát késő éjszakáig beszélgettünk, vihorásztunk. Az ajtónk egyszer csak kinyílt, a tanító bácsi karikás szemeinek keresztjébe kerültem. Csúnya szidást kaptunk, és bár tudtuk, hogy megérdemeljük, a lelkünk mélyén mégis durcás gyerek módjára, duzzogva hajtottuk álomra fejünket. Másnap egészen máshogy láttam a dolgokat. Harag nélkül, tiszta fejjel gondoltam át az estét és teljesen megérdemeltnek tartottam letolásunkat. A tanító bácsi mindig tudta, hogy mikor mit, és hogyan kell szólni az emberekhez. Humorérzékének köszönhetően mindenkivel megtalálta a közös nevezőt. Azért is emelkedett ki a tanárok százai közül, mert mindig a békés utat kereste.
Az aradi vértanúk évfordulójára illetve a március 15-i ünnepségekre is ő rendezte és állította össze a műsort. És bizony minden alkalommal komoly színházi élményben volt részünk, mely mindannyiunkban nyomot hagyott egy életre. Képes volt olyan emberekből figyelemre méltó előadókat faragnia, akik azelőtt nem is gondolták volna, hogy képesek lennének egy komoly előadásban szerepelni. Ezt nyugodtan állíthatom, mivel én is ezek közé az emberek közé tartozom. A próbákon megejtett dicsérő szavai mindannyiunkat önbizalommal és különleges erővel ruháztak fel, mely a színpadon elképesztő teljesítményeket eredményezett. Tudom, hogy a tanító bácsi egyik kedvenc költője, Sík Sándor soraival üzenne nekünk:
“Szolgálatára embernek, világnak,
Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak,
Vén magam helyett, örökösül,
Fiúk, fiaim, titeket ajánllak“.
Csodálatos, jellegzetes hangja van. Véleményem szerint olyan szépen, mély átéléssel énekelte az ünnepi műsorok alkalmával a hazafias dalokat tanítványai körében, hogy mindnyájunknak a hideg futkosott a hátunkon, miközben a könnyeinkkel is küszködtünk. Még most is magam előtt látom őt, ahogy kéz a kézben tanítványai gyűrűjében zeng az iskola folyosója: “A költő visszatér, Petőfi visszatér … “ daltól.
A tanító bácsi nemcsak pedagógusként, hanem emberként is elsőrangú. Ezt mindannyiunknak számtalanszor bebizonyította alázatosságával, tetteivel, igazságosságával, egyenes lelkével, és azzal, hogy mindig a tanítványai érdekeit tartotta szem előtt. Talán éppen cserkészmúltjának köszönhető bölcsessége és a hagyományok, a természet mély tisztelete, s ez tette őt igazán nagy emberré. Igen erős egyéniség, karizmatikus jelenség volt, aki páratlan jellemével mindenkire hatni tudott.
Az idei tanév megnyitóján azonban megdöbbenve hallottuk a hírt: a tanító bácsi nem tanít már többé a mi iskolánkban. A bejelentés mindenkit letaglózott. A diákoknak a tanító bácsi nemcsak egy tanár volt az iskolában, hanem magát az iskolát és ezt az életérzést jelentette az ő jelenléte. Még a legkétségbeejtőbb pillanatokban is nyugtató hatást gyakorolt ránk. Az emlékek fokozatosan törnek fel bennünk, amikor rápillantunk a kopjafára, mely az ő keze munkáját dicséri.
A tornateremben nem hangzanak el a jól megszokott mondatok. A tornagyakorlatok minden csínját-bínját lelkiismeretesen elmagyarázta nekünk, majd bemutatta őket. Óráin rendíthetetlen fegyelem uralkodott. A legvásottabb kölykök is huszárosan vágták vigyázzba magukat, mikor a tanító bácsi belépett a tornaterembe. Látjuk őt minden diák tekintetében, de még a tanárokéban is, a falakon, a táblákon. Fiatal kora ellenére, hisz még csak a harmincas éveiben jár, bölcsessége felér két emberöltővel.
Én csak egy diák vagyok a sok közül, nem tudhatom, hogy másnak a tanító bácsi fogalma mit jelent, de nekem bánat ül a szívemen, mikor rá gondolok. Ilyenkor visszaemlékezem a közösen átélt élményekre, amelyeket beragyogott jó szándéka és becsületessége. Visszaemlékezem arra, mikor vele barangoltuk be a számunkra még ismeretlen tájakat, mikor új játékokat ismertetett meg velünk végtelen türelemmel.
Egy nap, nem is olyan rég, egy csípős, késő szeptemberi reggelen belépett az osztályunkba. Az osztályt ekkor furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. A tanító bácsi puszta látványa megdobogtatta szívem. Ekkor reménnyel teli hangon kérdeztem tőle:
-Tanító bácsi, visszajön? Ugye visszajön?
Némán végigszaladt tekintete az osztályon. És mi szavak nélkül is pontosan tudtuk a választ. A fejemben száz meg száz kérdés rohant végig, ám torkomban gombóc volt, ami nem engedte, hogy megszólaljak. Számat harapdálva fogtam vissza könnyeimet és szomorú szívvel néztem végig, ahogy kilép az ajtón és eltűnik az úton. Keserű böjt lesz számunkra ez a tanév nélküle – gondoltam.
Végzős diákként én már nem reménykedhetem abban, hogy valaha is még tanítani fog engem, de ifjabb társaimat még elkeseredetten biztatom, hogy „talán még visszajön“. Mindnyájunknak hiányzik nyugalommal teli mosolya, bölcsessége, humora és mérhetetlen megértése.
Azt gondolom, hogy ő olyan érték volt számunkra, az iskola számára, amely megbecsülhetetlen, örök. Mit jelenthet ez egy közösségnek? Példát. Példát a tisztességre, az emberségre, az alázatra, a szeretetre. Viszonyt a természethez, kíváncsiságot ébreszteni a világ dolgai iránt, ösztönözni csupán a saját példájával, nem direkt, diktált neveléssel. Viszont a legnagyobb gond, hogy általában akkor fogalmazzuk meg mindezt, amikor valaki hatalmas űrt hagy maga után. És verjük a fejünket a falba, hogy bár mondtuk volna neki, hogy mennyi mindent köszönhetünk tanításainak, dorgálásainak. A mai napig nem értjük, nem tudjuk miért ment el, pedig tudomásom szerint nagyon szeretett itt. Azt gondolom, hogy egy ilyen lámpást nem lett volna szabad elengedni. De jól tudjuk,hogy amit ő itt hagyott, amit ő képviselt, az nem tűnhet el az iskola történetében, mert amit ő alkotott, azt őrzi minden pad, minden könyv és minden, mit az iskola dicsőségei közt vélünk felfedezni. Amikor a napsugárban, a hulló falevélben mindenhol az ő jelenlétét véljük felfedezni, szinte kedvünk volna felvenni egyet, s eltenni emlékbe, mert tele van JÓVAL.
Véleményem szerint a következő versrészlet jellemezné legtalálóbban az egyéniségét:
“Csendes, szelíd és egyszerű fiú,
csak szeme lángol, és benne süt a nap.
Mindig segít, s mindig jóságot ad…“
Azt érzem, hogy nem ismertük fel nagyságát, értékét. Csupa megválaszolatlan kérdést hagyott maga után.
Esszém Uher Rudolf, azon nemes tanítómnak ajánlom, ki talán tudta nélkül is, emberiesebb, magyarabb ifjat formált belőlem, és még sok hozzám hasonló éretlen fiatalból, akik büszkén visszük a bölcs tudást és ép hitet, amire tanított bennünket. Meghajlok embersége, nagysága előtt és példaképemnek tekintem. Itt és most:,,Tiszteletem, tanító bácsi és KÖSZÖNÖM“
A díjkiosztó ünnepség után a sikeres fiatalembert megkértük, mutatkozzon be olvasóinknak:
Halász Gábornak hívnak. Nagyszarván élek, és a helyi alapiskola 9. osztályát látogatom. Azért neveztem be a pályázatra, mert új kihívásnak tekintettem az esszéírást, és szívesen foglalkozom elbeszélések és fogalmazások írásával. Az sem elhanyagolható szempont, hogy lehetőségem volt az esszén keresztül kifejezni a tiszteletem egy remek ember, Uher Rudolf iránt.
A nevezésben Botló Jutka magyar szakos tanító nénim segített, ő hívta fel a figyelmem a pályázatra. Megjegyzem, hogy ő is olyan kitűnő tanár, hogy kedvem lenne róla is írni egy esszét.
Az, hogy az országos döntőben enyém lett a fődíj, egészen felemelő érzés. Mikor kimondták a nevem, teljesen extázisba kerültem. Kedvenc tantárgyaim a történelem, a földrajz, természetesen az irodalom, mondhatom, az összes humán tantárgy. Szabadidőmben sokat olvasok és tudatosan képzem magam azért, hogy egy nap én is elismert újságíró-író lehessek. A sportot is nagyon kedvelem. E nélkül üres lenne az életem. Hét éve futballozok és rövidtávfutó is vagyok. Sok versenyen szerepeltem, nemcsak irodalmi jellegűekben, hanem történelmiekben is. Legjobb eredményünk egy országos 1. helyezés. Számomra a művészet az önkifejezés legjobb eszköze. Legyen szó festésről, írásról, fafaragásról, a művészek mindig műveiken keresztül próbálják átadni érzelmeiket, gondolataikat. Én is épp ezért ragadok papírt, ceruzát, mikor valami kikívánkozik belőlem.
Felvidék Ma, pog
