A tavalyi kormányalakítás óta eltelt másfél évben mást sem hallottunk, mint hogy ennek a kormánynak nincs alternatívája. Mármint a kormány szerint. Ez az egyetlen lehetőség Szlovákia számára, hiába állít mást az ellenzék és a sajtó.
A harmadik Fico-kormány hattyúdala azonban már a születés pillanatában meg volt írva, s ha egyben marad is az „álomkoalíció”, amely már az első hónapban szétszakadt, az csak a háttérből vezénylő láthatatlan, de annál nagyobb befolyással bíró pénzügyi embereknek köszönhető. Feltéve, hogy meg tudnak osztozni, és nem harapják át egymás torkát. Ha ők meg tudnak egyezni, marad a kormány, ha nem, bukik. Az aktuális korrupciógyanús ügy, azaz az európai uniós támogatás körüli „cirkusz”, majd az ezt és a még súlyosabb ügyeket elfedni akaró „kormányválság” (melynek a vége egy sms, meg egy újabb bukott oktatási miniszter lett), teljes meztelenségében megmutatta, milyen kormánya van Szlovákiának.
Azt, hogy mit ígértek a ma már kormánypártok a választások előtt, most inkább hagyjuk, de azt, hogy mit is ígértek a kormányzati pozícióból, nem árt feleleveníteni. Visszaszorítják az extrémizmust (a Kotleba-párt él és virul), harcba szállnak a korrupció ellen (300 ezer eurót csak úgy elhagynak egy benzinkúton, vagy pl. Plavčan ügyeit látva), na, ezen csak mosolyogni tudunk. Valami olyan maszlag is ment, hogy majd mindenki betartja a koalíciós szerződést. Amely egyébként annyit ért, amennyit maga a kormányprogram. Abban például az önkormányzat szó elő sem fordult, pedig minden egészséges társadalom alapját az önkormányzatok alkotják.
Az első perctől tudni lehetett, hogy kézi vezérlésű kormányzat áll fel, s a gyeplő Robert Fico kezében lesz. A többiek cserébe kapnak egy-egy kispályás játszóteret, és tartják a szájukat. Danko „kapitány” lázadása ennek fényében egy operettbetét volt, hiszen a nagy renitensnek végül fülét-farkát be kellett húznia. (Becsületére legyen mondva, lehet, hogy belátja, ez a terep nem neki való. Itt dörzsöltebb kártyások játszanak, akik mindenre képesek, és hát ismerik a politikai blöff műfaját is.) Ki ne felejtsük: a hangzatos igéretek közt szerepelt a leszakadt régiók felzárkóztatása, ami gyakorlatilag kimerült néhány kihelyezett kormányülésben, hiszen az értékelhető munkahelyteremtő beruházást a régiók hiába várják. Akárcsak a kutatók (hacsak nem olyan Plavčan-félék), a mezőgazdászok, vagy a kisebbségi kultúra szegénylegényei.
Hónapokon keresztül hallgattuk, mennyire köti a kezét mindenkinek az a bizonyos varázslatos koalíciós szerződés. Emiatt nem lehetett igazságot szolgáltatni Hedvignek, ezért lett a Mečiar-korszak emblematikus figurája a televízió új vezérigazgatója. Ezért nem lehetett elővenni a Beneš-dekrétumok és az állampolgárság elvesztésének szégyenletes ügyét.
Az önmaga paródiájává vált kormány szinte minden miniszterét le lehetne osztályozni. A paródia egyik „üde eleme” volt az önmaga ellen tüntető miniszter, bár lehet, valamilyen örökös Guiness-rekordot akart teremteni vele. A belügyminiszter közeli kapcsolatban volt egy adócsalóval, igaz, bekísértek néhány csőbe húzott gömöri polgármestert és lecsaptak néhány diáklányra; az igazságügy-miniszter a Malina Hedvig-ügyet „átdobta” a szomszédba; a szociális ügyek miniszteréhez tartozó Tiszta Kéz-ről kiderült, hogy pedofíliától ragacsos; a mezőgazdasági miniszternek a hazai termékek arányát sikerült történelmi minimumra csökkentenie a multiknál.
A közlekedésügy számunkra külön fejezet, hiszen hiába volt az aranytollal írt kormányprogramban a sanyarú sorsú déli régiók számára létkérdést jelentő R2-es megépítése, kiderült, egy percig sem vették komolyan, majd a miniszter úrral közölték, hogy nem oda Buda. Igaz, a miniszter úr valami csoda folytán „talált” hetvenöt millió eurót, amit az ő döntésével azonnal északra irányítottak a háttéremberek, de „transzparens” kormányoknál már csak így van ez: hol eltűnik, hol felbukkan néhány millió a fiókok mélyében, pár százezer vasutas euró a benzinkúton és sorolhatnánk a végtelenségig az ügyecskéket és az ügyeket.
A lényeg, hogy üressé váltak a szlogenek, a politikai marketing csodás üzenetei pedig hiába akaják, nem tudják elfedni a kormánykoalíció meztelenségét. Jelenség az is, hogy erőteljesen amortizálódnak a kormánypártok egyes politikusai, ami egy ok-okozati folyamat eredménye is egyben. A választási ígéretek be nem tartása pedig nemcsak okot ad a választók kiábrándulására, hanem egyben a politikum és a polgárok közötti (egyébként egyre gyengébb) kapcsolati kötelék baltával történő szétverése. A végeredmény sarkos példája pedig vagy a politikum teljes elutasítása, vagy a még ennél is rosszabb lehetőség, az extrémizmus egyszerű üzeneteinek hinni kezdő választó.
Hát nem érdekes? Az egyik oldalon a kormányzat meghirdeti az extrémizmus elleni fellépést, a másikon pedig viselkedésének eredményeképpen pont azt erősíti. Talán illene nemcsak színházi produkcióval szórakoztatni a polgárokat, hanem a dolgok mélyebb összefüggéseit is megkeresni.
Az alapkérdés viszont máig az, hogy mitől a legjobb ez a kormány (mármint saját maguk szerint) Szlovákia létezése óta, és hogy kinek az érdekeit is képviseli?
A szerző az MKP Országos Tanácsának elnöke.
