A közelmúltban szép küllemű, csaknem ötszáz oldalas, fényképekkel bőségesen ellátott könyv jelent meg Karcsák hívó szava címmel. Szerzője Szerencsés Magdolna, aki (a férjével együtt) a szeptemberben Magyar Örökség díjban részesült királyfiakarcsai Petőfi Baráti Társulás leglelkesebb tagjai közé tartozik.
A Csallóköz szívében, Dunaszerdahely közelében található tizenkét, Karcsa előtagú település – szaknyelven „falubokor”, máig őrzi Árpád-kori képét. Hungarikumnak is nevezhetnénk a sűrű településszerkezetet, a szinte egymásba növő falucskákat, melyeknek két közigazgatási pontja van: Egyházkarcsa és Királyfiakarcsa.
A könyv megjelentetését Gódány László, Egyházkarcsa polgármestere szorgalmazta, aki huszonhét esztendeje áll a falu élén; kiadója az egyházkarcsai önkormányzat volt. Bizonyosra veszem, hogy ennek a Karcsák múltját és jelenét bemutató kiadványnak aligha akad párja a Felvidéken, mivel Szerencsés Magdolna nem csak a tizenharmadik századig visszavezethető történelembe pillant bele a szakirodalom segítségével, hanem a közelmúltba és a jelenbe is. Adatközlők sokasága hitelesíti az emlékeket.
Néhány fejezetcím a csaknem száz közül: A Karcsák írott története a középkorban; Karcsaország az Aranykert szívében; Közép-csallóközi szájhagyományok és népszokások; A kő összetart, az ima megtart; Szent István tüzei – egy pogánykori éjjel a Csallóközben; Siposkarcsán itthon, Prágában otthon; Embermesék – életképek a múltból; Rieger Tibor szobrászművész a szívében karcsai is; Híres karcsaiak, nevezetes személyek; A karcsai vállalkozók; Egyházkarcsa címere és zászlaja; Karcsaiak a Karcsákért; A karcsai templom; Egykori üzletek, üzletesek, korcsmárosok; Akik túlélték a Don-kanyari borzalmakat, stb.
Vajon hány hazai magyar település, község, falu, város múltja tűnt-tűnik el az újabb és újabb eseményeket hozó jelenkori történelem forgatagában csak azért, mert nem gondolunk az előttünk élt nemzedékek tetteinek, gyakran hőstetteinek megörökítésére?
Vajon hány felvidéki, magyarok lakta település őrizte-őrzi meg a különféle társadalmi izmusok zűrzavarában, a múltunk emlékeit tudatosan pusztító időkben a korabeli krónikákat, feljegyzéseket? És vajon vannak-e olyan fiataljaink, akik felelősséget éreznek közösségükért, életterük példaadó egyéniségei tetteinek felmutatásáért?
A könyv egy sor kiváló karcsai magyar embert is bemutat, köztük papokat, tanítókat, onnan elszármazott kiváló újságírót; olyan, a szülőföldjét szerető nőket és férfiakat, akik képesek összefogni. A Gódány László polgármesterrel készített beszélgetés egyik figyelemre méltó mondata: „Településeink falusi létének, megőrzésének titka, hogy mi családi házakat építünk, megőrizve jellegzetességeinket – nem foglalkozunk szociális és bérlakások építésével.”
Kívánom, hogy a nyolcszázéves Karcsaország az újabb és újabb évszázadokban is ilyen okosan és szívósan ragaszkodjon a múltjához és építse a jövőjét.
