„Kérve a jó Istent, hogy mi is hasznos, munkás polgára lehessünk visszanyert hazánknak, megköszönve segedelmét kérjük: Isten áldd meg a magyart!” E sorokkal zárul – 1938. november 14-én – özv. Hornyák Gézáné Irma, a losonci Református Nőegylet aktív tagjának naplója. E napló részletekben való közlésével egy páratlan történelmi utazásra invitáljuk a kedves olvasót, mely során betekinthetünk a harmincas évek végének felvidéki mindennapjaiba – és átélhetjük a várakozás majd a Hazatérés szavakba is nehezen önthető pillanatait…
A napló korábbi részei ITT olvashatók.
Okt. 15. Csendes, monotón hangulat. Az élet kezd a rendes hétköznapiságba visszazökkenni. Az üzleteket kinyitották. A nagy vásárlási láz is megcsappant. Csak a hurcolkodás és rablás folyik tovább. Bár egyesek, kik már összepakoltak visszarakják holmijukat, mint ez a mi kedves magyargyűlölő szomszédunk is, némelyek lerendelik a pakolásra rendelt ládákat. Ez aztán mindig elkeserít bennünket. A repülők hatos rajokban keringnek napjában többször. Elröpülnek a S.tarjáni (Salgótarján) hegyek felé s onnan vissza. A kommunista pártot beszüntették, ez nagy elkeseredést kelt köztük. Oda lesznek a jó zsíros segélyek ami csak a naplopásra szoktatta őket. A zsidók szintén el vannak keseredve, mert a szlovákok önállóságuk proklamálása estéjén már „ki a zsidókkal!” feliratú táblákat hurcoltak a menetben. Most már csaknem mind inkább a magyarság felé hajlik.
Okt. 16. Vasárnap. Templomban voltunk d.e. Sörös bizakodóan beszélt, ez mindig felbátorít kissé. Templomból elmentünk az egyház által megvásárolt „Szabadkőműves páholy” házát megtekinteni. De azt a rendőrség lepecsételte, így a termeket nem nézhettük meg, csak a suterénben levő konyhát. D.u. itthon unatkozva ment el az idő, moziba szerettünk volna menni, de meggondoltuk hogy inkább másra kell a pénz. Este egy kicsit Majerékhoz mentünk el. Kidobolták a statáriumot, most már még jobban meg van szigorítva az esti kinn tartózkodás.
Okt. 17. Jelentéktelen, semmi esemény ezen a napon. Néhány katona már hazajött. Fásult, kedvetlen a hangulat a különböző hírek hallatán. A szlovákok pökhendisége láttára elmegy minden kedvünk és szorongva gondolunk a lehetőségére annak, hogy velük kell maradnunk. Miért is vágyik a magyar kormány arra, hogy a szlovákok odakapcsolódjanak, hiszen csak kígyót melengetne a keblén. A rádió is mindig csak a cseheket szidja, pedig sokkal ellenszenvesebbek a tótok. A repülők röpcédulákat dobálnak le, melyben gyalázzák a magyar urakat s óvják a népet a velük egyesüléstől. Ilyen hangú falragaszok is vannak már, ez a kommunisták műve.
Okt. 18.19. Semmi változás, hiába lessük a rádión a híreket, semmit nem mond. Csak a sok határmenti zavargásról számol be. Valahogy nem tetszik a magy. rádiónak az a folyton gyalázkodó és pörlekedő hangja a pozsonyi rádióval. Lehet sokban igaza van,
de egy ilyen előkelő intézménynek felül kellene emelkedni az ilyen nyilvánosság előtt való veszekedésen. Éppen így sok minden nem tetszett a Pálffy téren lezajlott Bem ünnepélyen sem. Olyan jól esett magam előtt látni az ismerős kedves teret s gyermekeim kedves lakásából képzeltem végignézni az egészet. De elhangzott itt olyan beszéd is aminek már szinte durva volt a hangja. Ezzel nem nagyon nyerik meg testvéreink a szimpátiát a külföld előtt sem. Ettől eltekintve volt azért itt ami lelkesített is.
Okt. 20. A piacon voltunk benn. Ez a nap sem hozott semmi fordulatot. Sokan csüggedve kérdik, mi lesz velünk? Kifogy a türelem! Csak a sok zavargás híre jön mindenfelől. A fegyvereket mindenkinek be kellett szolgáltatni. Ez is nagy elkeseredést okoz.
(Folytatjuk.)
