Nemrégiben megálltunk egy mátyusföldi kisváros patinás éttermében vacsorázni. Két pincér volt szolgálatban. Az egyik magyarul szólt a vendégekhez, így hozzánk is. A másik viszont szlovákul beszélgetett a szomszéd asztal vendégeivel, ők csehül válaszoltak, de nem hallottuk pontosan miről is van szó. Igaz, nem is kíváncsiskodtunk.
Amikor kértük a pincértől a számlát, természetesen, magyarul, akkor az eddig a szomszéd asztaltársasággal kedélyesen beszélgető pincér jött.
Tört magyarsággal elolvasta a végösszeget a blokkról. Rosszul, látszott, nem biztos magában, ezért elismételte szlovákul is. Majd hozzátette: ez szégyen.
Az újságíró már csak kíváncsi, hát megkérdeztem – ezúttal szlovákul, mivel látszott, az neki jobban megy – mi szégyellni valója van. Akkor elmondta, a szomszéd asztalnál a városból Csehországba kitelepítettek leszármazottai vacsoráztak, akik nagyszüleikkel még beszéltek magyarul, de mára szinte teljesen elfelejtették az őseik nyelvét. Majd a pincér – szinte hamut szórva saját fejére – bevallotta: az ő családja is magyar. Majd hozzátette: Galántán nőtt fel, de a szülei vele szlovákul beszéltek. Sőt, a magyar barátai is szlovákul beszéltek vele, mivel ő nem tudott jól magyarul. Nem tanították őt meg az anyanyelvére. Pedig most milyen jól jönne a tökéletes magyar nyelvtudás, hiszen sok turista tér be a vendéglőbe.
Azzal bíztattam a fiatalembert, hogy még megtanulhatja, ha az alapokat nagyszüleitől elsajátította, akkor könnyebben megy.
Bevallotta: a felesége is magyar. Örömmel mondtam neki, hiszen akkor van kivel magyarul beszéljen. Válasza kissé megdöbbentett: vele is szlovákul beszél.
Nem akartam tovább értetlenkedni. De felmerült bennem, ha valakinek minden őse magyar, mindenki magyar a környezetében, majd azt mondja, szégyen, hogy nem tudja jól ősei nyelvét, akkor miért beszélget a környezetében mindenkivel szlovákul? Miért kell mindenkinek hozzá alkalmazkodnia, akinek egyébként nem okozna olyan nagy gondot a saját anyanyelvét használni?
Vajon mi vezette rá a fiatalember szüleit arra, hogy ne tanítsák őt meg magyarul? Mi vezérelte őket ebben? Mi vezérelte a pincért arra, hogy mindig elvárja, mások alkalmazkodjanak hozzá, miközben nem lett volna olyan nagy erőfeszítés az ő részéről sem a magyar nyelv használata?
Tudom, feltett kérdéseimre nincsen válasz! Aki megadhatná rá a feleletet, nem beszél a történtekről, talán mert ő maga sem tudja, miért történt mindez így. Erősebb volt a megfelelési kényszer, a beilleszkedési vágy, mint az ősök tisztelete. És ez a szomorú. Hát így veszünk el, mi magyarok, őseink földjéről…