A szurdokban (így hívják a helyiek ezt az örökké árnyékos meredek útszakaszt) nem engedett fel a reggeli fagy, ezen a pár méteren olyan zúzmarás minden, mintha már igazi tél lenne. Vissza is vesz a sebességből, pedig sietnie kell, mert a posta háromkor bezár, de nem rohanhat, mert a múltkor is fényes nappal egy olyan szarvasbika ugrott ki épp ezen a helyen a kocsi elé, amelyet csak Hunor meg Magor láthatott, talán pontosan itt… Ezen jót mosolyog, hiszen ha a szurdok tetejéről lepillant az emberfia, mintha egy kis Pannónia terülne elé a határfolyó völgyében.
Istenem, most lesz tizenegy éve, hogy megszűntek a határok, sosem fogja elfelejteni, ahogy az éjjeli határnyitás másnapján beült a kocsiba és fel-le száguldozott a határátkelőhelyen át – ahol addigra már hűlt helyük volt a sorompóknak, meg a vámosoknak –, éppen úgy, mint amikor a láncra vert kutyát elengedik és nem tud betelni az ajándékba kapott szabadsággal.
Mire a nosztalgiázó gondolatai végére ér, már a falusi posta ajtajának kilincsére tenné a kezét, de az ajtó nyílik és éppen a polgármester viharzik kifelé. Na, ma csupa szlovákkal találkozom! – kurjant egy nagyot, majd széles mosollyal nyújtja a kezét, de már rohan is tovább. Tiltakozó válaszra esély sincs, hiszen mire elkezdené az illedelmes érvelést, a Suzuki már elhúz a hivatal irányába.
A postán új az alkalmazott, de közös erővel megoldják a feladatot,
harminc önkormányzatnak megy a meghívó a közösen rendezendő ülésre, határon innen és túl. Harminc kicsi palóc falu együtt próbál tenni azért, hogy a völgyben is igaz legyen az, hogy a jó palóc határtalanul jól érezze magát a szülőföldjén, éljen a folyó bármelyik partján.
Még megáll a szomszédos boltban friss Magyar Kenyérért. Igen, így, nagybetűsen, mert gyerekkora óta emlékszik, hogy az a kenyér, amelyet „Magyarból” hoztak időnként, olyan volt, mint a mennyei manna. Hófehér, puha és amikor a gyerekszáj megérezte az ízét és a puhaságát, a nagyanyja szavalta vers jutott mindig az eszébe, „Édesapa, édesanya, mondjátok meg, mi a Haza…”
A bolt előtt a közmunkaprogramban megfáradt helyi csapat kortyolgatja kitartóan a jéghideg sört. A hangulat meleg, az egyikük a Borsodi hatására összeszedi a bátorságát és az összes idegen nyelvű szókincsét, majd odaköszön vidáman, hogy „Dobri gyeny!” és közben olyan arcot vág, mint aki biztos abban, hogy egy szót sem fog érteni a válaszból. Amikor magyarul kapja a jó napotot, a sörtől már kellően letompult agyműködése miatt hirtelenjében nem tudja, hogy mit válaszoljon. Értetlenkedve visszakérdez, hogy maga nem szlovák? Sose voltam az barátom, olyan magyar vagyok, mint te, meg te, meg te! – hangzik a válasz a többieknek is. Pici zavar a fejekben, mert ők cigánynak tartják magukat itt, de ez most részletkérdés. De legalább a kocsi szlovák, replikázik szabadkozva emberünk, majd jobbnak látja visszavonulót fújni, és csak annyit motyog magában, hogy, de ugye nem sértettem meg az urat…
Gyorstalpaló kommunikációs tréningeken tanítják, hogy ilyenkor kell felülkerekedni a beszélgetőpartneren, és a csoportot nézve nem is lenne gond a teljes sörcsapatot bedarálni, de most hatásosabb stratégia egy rögtönzött történelemóra a számukra a sör mellé, amely arról szól, hogy bizony,
„ott” magyarok is élnek, meg cigányok is, akiket mi magyaroknak tartunk, és bizony mi együtt vagyunk a határon túli, határtalan magyarok.
Meghívnám egy sörre, de kocsival van! – mondja ez egyik kócos alak, mire a többiek nagy nevetésben törnek ki, mert tudják, hogy a kócosnak egy árva forintja sincs, őt is csak meghívták.
Abban maradnak, hogy majd máskor, talán éppen december 15-én, szombaton, a Kalonda – Ipolytarnóc határátkelőhelynél, a Palóc Határkereszt tövében, ahol a határok „schengenesítésének” évfordulójára hívják összemelegedni az embereket, hogy tűzzel és „tüzes vízzel” , meg 100 világító kívánságlampionnal ünnepeljék azt a pillanatot, amikor 2007-ben ajándékba kapták a szabadság egy szeletét.
Talán majd lesz lehetőség az ünnepen elmondani azoknak, akiknek olyan könnyen kiszalad a szájukon, ha felvidéki magyart látnak, hogy „szlovák”, és, hogy nem úgy van az, mint ahogyan azt anno Kádár taníttatta, meg Gyurcsány manapság sugallja, és talán lesz majd valaki, aki elszavalja azt is, hogy:
Hol egykor őseink laktak,
Itt csatáztak, itt mulattak,
Ahol a határt ők szabták
S örökségül reánk hagyták:
Ez a haza!
