A történelemhez nem fűz az átlagosnál erősebb vonzalom, valószínűleg azért, mert túl sokszor tapasztaltam meg azt, hogyan lehet a múltat az aktuális politikai ambícióknak alárendelni, a pillanatnyi igények szerint átírni, a tényeket kiforgatni, mítoszokat valóságként eladni. Így kapott Svätopluk haló poraiban királyi koronát, igaz, csak egy „pór” miniszterelnöktől, s egy másik volt miniszterelnök szerint így avanzsált a szlovák nyelv az egyik legősibb liturgiai nyelvvé…
Munkám során azonban sok mindent be kellett pótolnom, amit az iskolában nem tanítanak, s a történelemtankönyvek sem tartanak említésre méltónak. Nemrégiben Schöpflin György professzor hívta fel a figyelmemet egy 1991-ben megjelent cikkre, s mivel számomra ismeretlen adatokat közöl a szerző, gondolom, kevesen ismerhetik. Akik pedig ismerik, valamilyen oknál fogva jobbnak látják hallgatni róluk. A szerző Josef Kalvoda (1923-1999), történész, politológus, cseh származású, amerikai egyetemeken tanított. Több könyve jelent meg, a 20. század, elsősorban csehszlovák történelmével foglalkozott. A cikk, amelyről írni szeretnék, 1991-ben jelent meg és a Müncheni Egyezmény előzményeit helyezi új megvilágításba.
1937 januárjában érkezett el a hír Prágába, hogy Németország Csehszlovákia megszállását tervezi, de akkor még a birodalom a német katonai vezetés szerint sem állt készen arra, hogy háborút indítson. Benešről tudni lehetett, hogy hitt a szerződésekben és az egyezményekben, ezért nyilván nem volt meglepő, hogy egy barátsági és együttműködési szerződéstervezetet küldött Berlinbe, amelyre azonban sohasem jött válasz. Közben Csehszlovákiát számos bírálat érte a kisebbségek helyzete miatt. A szövetséges hatalmak közt vita folyt a nagyszámú német kisebbség helyzetéről. Az angol felvetésre az a válasz fogalmazódott meg, hogy a franciák voltak azok, akik az első világháború után ragaszkodtak ahhoz, hogy minél több német kerüljön át Csehszlovákiába, hogy Németországot ezzel is gyengítsék.
1938 szeptemberében Beneš Jaromír Nečast, a kormány egyik tagját titkos küldetéssel Párizsba és Londonba küldte. A legnagyobb titoktartás mellett Beneš a szudéta-kérdés megoldására vonatkozó tervét bízta rá. Beneš kézzel írt instrukciója szerint a személyes küldöttnek titokban kellett tartania, hogy a javaslat Beneštől jött, és tilos volt bármit is nyilvánosságra hoznia belőle. A lényege a szudétanémet kérdés rendezésére tett javaslat, az ún. 5. terv. A területet, amiről Csehszlovákia lemondana, Párizs és London megegyezése eredményének kellett volna feltüntetni, és mint „csomagot” Hitler elé terjeszteni. A kérdés az, hogy mi volt a csomagban. Beneš szerint másfél-két millió szudétanémet és 4-6 ezer négyzetkilométer. A küldetés tényét az akkori párizsi csehszlovák nagykövet, Osuský előtt is titokban tartották, sőt Nečasnak úgy kellett tárgyalnia partnereivel, hogy azok se tájékoztassák a javaslatról Osuskýt.
{japopup type=”slideshow” content=”images/stories/_esemenyek/2011/04/28122.jpg” width=”200″ height=”383″ }{/japopup} Beneš arra is kitért, hogy ezt a kérdést nem lehet népszavazás tárgyává tenni, mert ez az ország szétdarabolásához vezetne. Az írásos utasítás utolsó mondata szerint a kézzel írt instrukciót meg kell semmisíteni. (3.Tyto papíry zničit.) Nečas ezt saját személye védelmében nem tette meg. Nečast a második világháború idején Beneš személyesen kérte, nyilatkozza azt, hogy nem járt 1938-ban Londonban és Párizsban, illetve az út saját kezdeményezésére történt. Nečas ezt sohasem tette meg, s 1945-ben Angliában hunyt el. Mivel azonban a legtöbb titok előbb-utóbb kiderül, a prágai francia nagykövet azt nyilatkozta a La Temps francia lapnak Benešre hivatkozva, hogy az felajánlotta a szudéták lakta vidéket Németországnak. Osuský Prágába sürgönyözött, s a válasz, ami a csehszlovák kormánytól érkezett, biztosította, hogy ilyen javaslattal a csehszlovák kormány sohasem értett egyet. Ennek értelmében helyreigazítást kért az újságtól, az azonban helyreigazítás helyett az információt a francia kormánytól származó információra való hivatkozással megerősítette.
Jelentésében Nečas leírja, tájékoztatta a francia politikusokat, hogy semmilyen csehszlovák kormány sem egyezhet bele önkéntesen határmódosításba. A diplomácia nyelvén ez azt is jelenti, hogy nyomás alatt viszont az ilyen megoldást lehetségesnek tartja. A szerző Jaromír Smutnýt, Beneš kancellárját idézi, aki szerint Beneš a saját csapdájába esett. A kisujját kínálta, s mindent elvesztett. Mivel az ország feldarabolásának gondolata tőle származott, a müncheni diktátumot sem utasíthatta el. Nyilván nem véletlen, hogy a Nečasnak írt instrukciók később előkerültek, melyet a szerző a cikk mellékleteként közöl.
Hogy is állunk tehát a történelemmel? Benešnek szobrot emeltek Prágában a külügyminisztérium épülete előtt, az ország szétverésével, hazaárulással pedig Esterházy Jánost vádolják?
Bauer Edit, EP-képviselő
