December 16-án vettünk végső búcsút a kassai krematóriumban Duncsák Attila festőművésztől, aki 84 évesen távozott körünkből. A római katolikus szertartást Pásztor Zoltán püspöki helynök végezte, aki az elhunyt életének fő fordulópontjait is felsorolta.
Fecsó Szilárd képzőművész a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete (MAMSZE) nevében vett tőle búcsút. Mindannyiuk számára példakép volt, művészként és emberként egyaránt. „1990-től, a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága megalakulása óta, majd 2014-től pedig a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesületében folyamatosan jelen volt tagként, s több mint 30 évig a felvidéki kortárs magyar képzőművészeti kultúránkat erősítve annak értékeit gyarapította. Emberi egyénisége, művészi nagysága, magyarságtudata példaértékű mindannyiunk számára.
Olyan volt, mint a tiszta forrás, amelyből az ember folyamatosan meríthetett. Példát mutatott művészi kvalitásban, jóindulatban, igazságszeretetben, a szolgálni akarásban és alázatban.
Az ember egyedi, megismételhetetlen csoda, s ha eltávozik ebből a világból, űrt hagy maga után. Attila elment, de alkotásai, csodálatos festményei megőrzik gondolatait, emberi nagyságát, mosolyát. Attila, köszönünk mindent.”
Martin Račko szobrászművész a következőket mondotta: „Amikor kedden reggel megcsörrent a telefonom és meghallottam a szomorú hírt Attiláról, a beszélgetés után először az jutott eszembe, hogy töröljem barátom elérhetőségét és számát a listámról, mert a hívó résztvevő, Attila már soha nem veszi fel, és nem mondja, hogy »hallóó, tessék«. A következőkben rájöttem, hogy csak a számot lesz alkalmas törölni és Attila nevét továbbra is meg kell őrizni nemcsak a szívemben, hanem az adott címjegyzékben is. Azért gyűltünk itt össze, hogy elbúcsúzzunk és elkísérjük az örök mennybe barátunkat, a par excellence művészt, aki egész életen át tartó alkotásával és személyes erőfeszítéseivel ebben a világunkban egyedülálló és kitörölhetetlen nyomot hagyott. Hangsúlyozom, hogy ez a lábnyom egyedi és bármi és bárki által megismételhetetlen.
Munkássága, vagy ő maga mindannyiunk számára minta marad, és kérem, ne felejtsük el ezt a példát keresni minden alkalommal, amikor megőrzött alkotásait nézzük, ahogy ő maga is kereste őket minden elődjénél és művész mesterénél.
Ma nem fogom értékelni és nem fogok beszélni művészi munkásságáról, mert nem vagyok művészettörténész és nem vagyok méltó erre az igényes feladatra. Úgy érzem, egyike vagyok azoknak a művészeknek és barátoknak, akik ámulattal figyelték munkásságát és életfilozófiáját. Ebben a beszédben önmagáról tett idézetekkel segítem ki magamat, amelyeket egyszer mondott: »Az emberek láthatják, nagyjából hogyan gondolkodom és hogyan tekintek az életre. Fontos, hogy az életélményt beleszőjük a munkába. Amikor egy festmény a valóság pontos illusztrációjává válik, az már nem festmény. Az embernek át kell dolgoznia a valóságot önmagában, a lelkében, és olyat kell alkotnia, ami itt még soha nem volt. Ekkor jön létre a művészet. Ugyanis bárki és bármennyit festhet. Néha egy egész életen át pazarolhatja a festékeket és tönkreteheti az ecseteket, és talán pénzt is kereshet vele, ám ez nem művészet. Nem elég akarni. Az embernek azt is figyelembe kell vennie, hogy művészként meg kell találni a kapcsolatot a nézővel. Amikor egy festmény nem az erő hordozója, amire rátekintve az ember, azt mondja, hogy jobbá vagy egy kicsit bölcsebbé lett, amikor egy festmény száz év múlva sem mutatja meg a nézőnek, hogy én, mint művész hogyan fogtam fel a tragédiát és komédiát magam körül, akkor az nem jó.«
Martin Račko búcsúzik (Fotó: Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
»Minden mű magában hordoz valamilyen gondolatot. Természetes, hogy egy művész belehelyezi a festménybe azt, amit a lelkében hordoz. Élettapasztalatot, humanizmust, hogyan érzi magát a világban, amelyben él, hogyan tekint kollégáira, akik több évszázaddal előtte alkottak, és nála százszorta jobban rajzoltak. Az ember irigyli őket, és tudja, hogy neki ez talán soha nem fog sikerülni.«
Duncsák Attilát kitűnő humorral ajándékozta meg a sors. De emlékezzünk szép és ravaszkodó mosolyára bajusza alatt. Iróniája mindig is védőpajzs volt, aminek köszönhetően mindent elviselt, amivel a körülmények és az élet megterhelte. Egyes munkái bonyolultak, ezért minden találkozás alkalmával igyekeztem megérteni a körülöttünk zajló világról kialakított látásmódját, és főleg a környezete észlelését, amely néhányunknak elkerüli a figyelmünket életünk leterheltsége miatt. Sok tényt egyszerűen figyelmen kívül hagyunk. Ő nem, ő nem hagyta figyelmen kívül őket, hanem rejtjelezetten és sajátos módon rögzítette őket festményein.
És ami még annyira jellemezte Attilát, hogy a jóság szimbólumának legszebb megtestesülését kereste. Angyalt akart alkotni, aki repül és segít, mert mi, emberek emberemlékezet óta így értjük meg a menny hírnökeinek szerepét.
A tényeket rögzítő adatok szerint, Duncsák Attila Ungvárott született és 42 év után költözött családjával Kassára. Valószínűleg azért is, hogy közelebb kerüljön Európához, és kiharcolja helyét egy új hazában, amelynek szerves részét képezik az itt élő magyarok. Nagyon erős volt a kapcsolata a magyar nemzettel és a magyarokkal, amit meghatározott az a tény is, hogy a MAMSZE vezető tagja lett.
Ma nincs időnk és helyünk felsorolni az összes kitüntetést, amit ez a művész megérdemelten kapott munkásságáért, sokat kapott és kap, de mindenképpen meg kell említenem azt a magas állami kitüntetést, amellyel Attilát 2013-ban kitüntették, a Magyar Arany Érdemkereszttel kiemelkedő művészi tevékenysége elismeréseként. Kedves Attila, üdvözöld odafönn minden Hozzád hasonló kollégánkat és veled egyenrangú művészt, akik tudásukkal és alkotásaikkal megszépítették ezt a világot. Nem feledünk Téged!“
„Ma egy kiváló embertől búcsúzunk – kezdte búcsúztatóját a Rovás és saját maga nevében Szabó Ottó –, akinek távozása mélyen megrendített mindannyiunkat. Duncsák Attila, aki nemcsak festőművész volt, hanem a művészetek megszállottja és mestere, most már egy másik dimenzióban alkot. Szavai itt csengenek még a fülünkben, képei által továbbra is hatni fog ránk, életműve meghatározó erővel bír.
Különleges világa mindenkit lenyűgöz, festményei elvarázsolnak, időutazásra hívnak. Ezentúl, ha találkozni szeretnénk vele, álljunk meg egy-egy képe előtt, és idézzük fel a közös élményeket. Megnyílhat egy újabb dimenzió, ahol megtaláljuk őt…
»Az élet túl van a halálon« – mondta egyszer. Ezt hűen tükrözik azok a szürreális, látomásokkal telített kompozíciók, amelyekben az idő és tér határait feszegette. A festményei nem csupán ábrázolnak, hanem történeteket mesélnek, és ahogyan Feledy Balázs írta: »Duncsák mindig tömörít, képei több időpillanatot egyesítenek egy kompozíció keretében«. Az alkotásaiban ott rejlik a németalföldi mesterek aprólékossága, az orosz ikonok spirituális mélysége és a színház világa, amelyet olyan jól ismert és szeretett. Attila életútja valódi 20. századi magyar sorsot tükrözött: Ungváron született háborús időkben, tanulmányait a lenyűgöző Szentpéterváron (akkor Leningrádban) végezte, majd Kassára költözött, ahol feleségével közös otthont teremtett és szerves része lett a kassai magyar közösségnek, amely nemcsak befogadta, de felnézett rá és tisztelte. Munkái, például Az emlékek hajója vagy a Karneváli motívumok, egyszerre tükrözik múltját és jövőképét – a történelmi és személyes traumákból inspirálódva alkotott, mégsem érezni egyik művében sem a fáradt rezignáltságot, pesszimizmust vagy a keserűséget. Az örök szemlélő, analizáló…, aki vizsgálta a történések »miértjeit«. Meg a »miérteket« feltevőket mozgató okokat…
Ady Endre gondolatait idézem most: »Az Élet él és élni akar,/ Ez az erő hatja át.« E szavak vigaszt nyújthatnak nekünk, hiszen Duncsák Attila művészetében az élet ereje jelen van és tudom, hogy jelen is lesz. Nem múlik el az, aki nyomot hagyott mások szívében, és Attila a saját műveiben fog élni tovább akkor is, ha majd ezek a szívek megszűnnek dobogni. Az Örök Élet boldogságát keresi az ember földi utazása során, dicső tettekben, magasztos cselekedetekben, nagyszerű műalkotásokban — ha képeit nézem, eszembe jutnak a beszélgetéseink; a legelső találkozásunk Nagy Jánosnál, amikor ketten átbeszélgettük magunkat a reggelbe. A találkozásaink, amikor nevetve üdvözölt, én pedig kifejtettem, hogy mennyire örülök mindig, ha látom. Kedves mester…! Nevetve válaszolt: – »Én? Ugyan…«
Kedves Mester, a szíveinkben élsz tovább, és a színeidben. És az Urunk által ígért Örök Boldogságban! Ahol »nincs többé félelem, nincs többé fájdalom…« József Attila soraival próbálok vigaszt keresni és próbálom vigasztalni szeretteidet: »…éltem – és ebbe más is belehalt már«.“
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
