A sztyeppei népektől a „nemzetállamokig”

Az 57. Kazinczy Napok eseménysorozata november 6-án vette kezdetét. Az első nap műsorairól már beszámoltunk. Másnap, november 7-én egy fontos előadás következett. 

Pomozi Péter nyelvész, a Magyarságkutató Intézet Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpontja igazgatója és az Anyanyelvápolók Szövetségének alelnöke Többnyelvűség a Kárpát-medencében – Történeti metszetek mai tanulságokkal címmel tartotta meg előadását.

Két személyes szakmai állítással kezdte, melyek akár mottóul is szolgálhatnak. „Nem az a kérdés, hogy a történeti Magyarország többnyelvű volt, vagy hogy a trianoni utódállamok többnyelvűek-e, hanem az, hogyan viszonyulnak ehhez a többnyelvűséghez, közös kárpáti és közép-európai örökségünkhöz.” A másik szorosan az elsőből következik: „Konfrontatív nyelvpolitikával Közép-Európa történeti értékei és sajátos kultúrája nem tartható fenn, mert az erőszakos asszimiláció azt számolja fel, ami a régió lényege, kultúrájának éltető közege.”

Az eurázsiai lovas nomád sztyeppei népek etnikai-nyelvi viszonyait nem lehet polgári nemzetállami kategóriákba gyömöszölni. Az akkori mobilis etnikai társadalmak betagolódtak az egyes államkeretekbe, s hogy milyen nyelven beszélnek, nem volt érdekes. A sztyeppei birodalmak multietnikus, soknyelvű, ebben a vonatkozásban toleráns államalakulatok voltak. A sztyeppe etnikai-nyelvi képe mozaikos. A magyar államterület a 10. században is ilyen volt. Ezt támasztják alá István király intelmei: „Mert a vendégek, minthogy különféle tájakról és országokból jönnek, ennek megfelelően különféle nyelveket, különféle ismereteket és fegyveres erőt hoznak magukkal, s mindezek díszére válnak a királyságnak, emelik az udvar tekintélyét, és elriasztják a külföldiek pökhendiségét. Mert az egynyelvű és egy szokás szerint élő királyság gyenge és törékeny.”

A közösségi identitások középkori megjelenési formáit nem lehet a modern nemzetállami elképzelésekre visszavezetni. Mást jelentett magyarnak lenni a 19. században és mást a 20. században. Egykor gyakori volt a háromnyelvűség és azt is látnunk kell, hogy a nyelvi identitás is változott. Főleg nem az államnyelvi standardon alapuló elképzeléseket követte.

A dinasztikus identitás a hungarus tudat felé mozdult el. Aki a Magyar Korona hű alattvalója, az hungarus. A németek és olaszok nem éltek egy államban, így azok a kultúrában gondolkoztak, a kultúrnemzeti (Kulturnation) identitást vallották. Majd szólt a közösségi identitások megjelenési formájáról a középkorban.

A nyelv fontos identitásképző, de a középkorban és kora újkorban még nem olyan erejű, mint a kultúrnemzet fogalma megjelenése után. Magyar földön ez a gondolat a történelmi fordulatok után korán megjelent. Ezért volt a Magyar Királyság kultúrpolitikája toleráns. Erdély teuton, szász és frank telepesei Európa különböző területeiről érkeztek. Az Andreanum az a kiváltságlevél, amelyet II. András 1224-ben adott az erdélyi szászok egy részének. 1486-ban Mátyás király a kiváltságlevelet kiterjesztette a teljes szász közösségre (Universitas Saxonum). Ezért mondta Karl Kurt Klein erdélyi születésű teológus, germanista és történész, hogy az erdélyi német nép az Andreanumból nőtt ki. Pedig Mátyás korában Magyarország etnikai képe tarka volt.

Kölcsey Ferenc 1832-ben felszólalt a magyar nyelv hivatalossá tétele érdekében a pozsonyi Országgyűlésben. És joggal érvelt a latin nyelv reformkorra muzeálissá merevedett egyeduralma ellen. Akkoriban Európa-szerte alakultak a „nemzetállamok”, melyek valamely relatív többséget élvező modern, standardizálandó nyelvet kívánták hivatalossá tenni a korábbi lingua francák helyett.

1844-ben a magyar lett a hivatalos nyelv. A művelődéstörténeti előzmények sora vezetett idáig. Az előadó Sylvester Jánost (1593) idézte: „El volt rejtve idáig anyanyelvünk kincsesládája is, amelyet most találunk meg. Ha nem vonakodunk élni vele, akkor rövidesen koldusszegényekből dúsgazdagokká lehetünk” – írta, s ezzel nemcsak anyanyelv, nemzeti művelődés és identitás kérdését kapcsolta össze, hanem az épp három részre szakadó országunkban a kultúrnemzet-felfogás igen korai jelét adta. E gondolat búvópatakként tört fel és maradt fenn a magyar irodalmi gondolkodásban a 18. század derekáig. Sajnovics János 1770-ben már kötelességként eleveníti fel a sylvesteri gondolatot Demonstratiója zárszavában: „Most vagy soha! Itt az idő, hogy mi magyarok nekilássunk anyanyelvünk művelésének, és mind a köznapi használatban, mind a nyomtatott könyvekben egyaránt halhatatlanná tegyük: bízom abban, hogy helyesli ezt minden igaz szívű ember, ha megérti, mivel tartozik ki-ki a hazájának.”

De irányt mutattak a testőrírók Bécsben, Kazinczy nyelvújítása, Széchenyi István Magyar Tudós Társasága, aki 1842-ben világosan megfogalmazta, „Minőség, s nem üres mennyiség visz előbbre”, „A minőség fegyvere jobb az ágyúgolyónál”, Egy nép magába olvasztani nem nagy számánál fogva nem képes más népeket, hanem csak minőséggel. „Olvasztói felsőbbséggel kell bírni” – teszi hozzá.

Az 1844. évi II. törvénycikk a magyart tette hivatalos nyelvé. A németet és latint kiszorította. Ez mindenben megfelelt a korabeli szabályozási normáknak – hangsúlyozta az előadó. Ám hátránya volt, hogy egyben nem társult mellé nemzetiségi törvénycikk! Viszont a világ is változott. A közös ellenséget a magyarok és szlávok számára a németek jelentették. Ez átalakult. Bécs aktív közreműködésével a magyarok lettek az ő mondvacsinált ellenségeik. Ez a törvény nem változtatott a nyelvi semlegesség elvén, mégis lehetővé vált annak rosszindulatú olvasata, mely szerint itt egy államnemzet-típusú, etatista, diszkriminatív hatalmi fordulat zajlik. Ez ebben a formában természetesen távolról sem volt igaz, azonban nem akadályozta ennek a nemzetiségi interpretációnak a létrejöttét, ráadásul Bécs mindezt támogató, Magyarföld népességét igen rövidlátó módon megosztó politikáját, mellyel lényegében az Osztrák–Magyar Monarchia későbbi felmorzsolódását is siettette.

Ezt az ellenséges attitűdöt Ján Kollár evangélikus pap és költő személyén át érzékeltette. A szélsőséges szlovák és pánszláv ideológia előhírnöke „Szlovák népdalaiban” [Národnie spievanky] számtalan propagandisztikus hamisítást követett el, mégis 1953-ban Prágában kiadták! Tegyük hozzá, hogy ezek a hamisítványok a Zlatý fond (Arany Alap) weboldalon olvashatók, ahol a szlovák irodalom gyöngyszemeit tárolják. Valóban annak tartja ezeket valaki!? Egy pap gyűlölködik, hamisít és ezt még közzé is teszik? Ezzel akaratlanul is lejáratják.

Széchenyi István felfigyelt a kisebbségi kérdés veszélyeire. „És most… hazánk fő heveseitől kérdem: ugyancsak annál maradtak-e, amit a törvény parancsol, ti. hogy a latin szó helyébe lépjen a magyar, vagy nem kalandoztak-e ezen határon néha túl (…) Ugyan hány szent szónoklat nem vala elvileg s parancsra intézve magyar nyelven oly hallgatóknak, kiknek tizedrésze sem veheté be azt lelki táplálékul? (…) Ugyan férfiúi, lovagias-e ez, s hozhat-e áldást?” Szavai semmit sem veszítettek érvényességükből. „Nem elég mai időkben törvényeket írni; de azok iránt szimpátiát is kell gerjeszteni. És ha valaki olyas törvényeknek nem hódol, mely[ek] előtte gyűlöletes[ek] (…) sújthatja őt a betűnek szigorúsága ugyan, de az célját veszti; mert mártírt emel, ez pedig fanatizmust szül.”

A szeparatista mozgalmak 1848/49-ben felerősödtek. A magyar nyelvi jogalkotás 1849 tavaszára vonta le a következtetéseket, de akkor már késő a Széchenyi által képviselt elképzeléshez visszatérni. Ezt az 1844-es törvénnyel együtt kellett volna megalkotni. 1849 nyarán megszületett a VIII. törvénycikk a nemzetiségekről, mely lényegében teljes nyelvi-kulturális autonómiát kínált, de már nem léphetett érvénybe. Ugyanakkor a VIII. tc. megkésettségéről beszélni európai összefüggésrendszerben mégiscsak paradox lenne, hiszen ez a törvény ugyanúgy úttörő volt a korabeli Európában, ahogy az lett az 1868-as XLIV. törvénycikk is.

Ez a „törvénycikk széles körű nyelvi jogokat biztosított minden nemzetiségnek. A magyart államnyelvvé nyilvánította, ám ezzel egyidejűleg rendelkezett arról, hogy a törvényhatóságok, bíróságok a teljes ügykezelésükben nemzetiségi nyelvet is használhattak a testületi tagok egyötödének javaslata alapján. A jogszabály kimondta azt is, hogy a teljes közoktatásban mindenkinek az anyanyelvén kell biztosítani a tanulást. Ilyen méltányos, kisebbségbarát nyelvi jogi környezetet a korban Magyarországon kívül csak Ausztria és Svájc tartott fenn.”

Tehát 1867 után ez az úttörő nemzetiségi jogi irányvonal folytatódott a magyarországi jogalkotásban, amelyet majd 1918-20 között az utódállamok zúztak porrá.

Mi változott az évszázadok folyamán? Az etnikai-nyelvi mozaikjelleg nem változott, holott a magyarok szórványosodása folytatódik. Az utódállamok viszont gyökeresen másképp viszonyulnak ehhez a jelenséghez, mint a Magyar Királyság kilenc évszázadon át. Az önkormányzatiság és a területi és közösségi autonómiakeretek helyett etatista, centralista, agresszív asszimilációs kényszert erőltető politika az egynyelvű, egynemzetiségű állam ábrándja jegyében”. A hatályos szlovák nyelvtörvény alapvetően ezt a modellt követi!

Pomozi előadását – némi vigaszképpen – Igor Matovič volt szlovák miniszterelnök szavaival zárta: „Azt gondolom, hogy a történelmi Magyarország a miénk is volt. A szlovákok a magyarok és a többi nemzetiségek mellett együtt harcoltak a török hódítás ellen. (…) A mai szlovákiai városok a magyar királyoktól kaptak privilégiumokat, a földesuraktól szabadságot, és fejlődhettek egyfajta helyi demokrácia keretén belül. Legyen hát merszünk kimondani, hogy a magyar történelem a mi közös történelmünk.”

Blankó Miklós nyelvész és nyelvművelő, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója Így nyelvművelünk MI címmel tartott előadást a mesterséges intelligencia (MI) használatával kapcsolatos tapasztalatairól a nyelvművelés területén. Az Édes Anyanyelvünk c. rádióműsor majdnem százéves. Régi hagyomány, hogy hallgatói levelekre válaszolnak. Volt hét, amikor 17 ezer levelet kaptak.

Vizsgálódásai nyomán kiderült, szó sem lehet róla, hogy az MI használata lehetővé tenné, hogy a nyelvművelők hátradőljenek a karosszékben és átengedjék a terepet. Elsősorban meg kell vizsgálni azt, hogy az MI megértette-e a kérdést, nem értette-e félre. A másik követelmény, hogy a válasznak udvariasnak kell lenni akkor is, ha a kérdező nem mindig az, vagy követelődző. Az MI nem mindig érti a kérdést, vagy félreérti, akár rossz tanácsot ad, néha leszerepel. A megszólításokkal rosszul áll. Nem igazán boldogul velük. Az árnyalatokkal sem tud bánni. A másik oldalon viszont rendkívül empatikusan viselkedik. Az érdeklődők nemcsak kérdeznek, hanem gyakorta leírják véleményüket és az általuk helyes megoldást is igyekeznek megindokolni. Tehát állításokat rögzítenek. Ilyen esetekben az MI szeret a levélíróval egyetérteni. Az MI viszont az adatgyűjtésre nagyon jó. Összességében elmondható, hogy nem alkalmas a humán értelmiséget pótolni. Tehát oda kell figyelni ennél a munkánál, nehogy félrevezessen.

Az utolsó aznapi műsor zenei anyanyelvünkről szólt. Erdős Róbert marosvásárhelyi születésű operaénekes lépett fel, aki a napokban töltötte be 30. születésnapját. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen és a Zeneakadémián klasszikus ének szakon végzett, illetve előadóművészi, majd mesterdiplomát szerzett. Népdalokat, megzenésített verseket (Juhász Gyula, Petőfi Sándor, Ady Endre) és Kacsoh Pongrác szerzeményeit adta elő, megénekeltetve közönségét. Pianínón Zsíros Levente kísérte.

Másnap, november 8-án, szombaton Duncsák Mária megemlékezett irodalmi évfordulóinkról. A négyszáz éve született Apáczai Csere Jánosról (1625-1659), akinek főműve a Magyar enciklopédia. Jókai Mór pedig kétszáz éve született. 125 éve Márai Sándor és Szabó Lőrinc költő látta meg a napvilágot, Rákos Péter hungarológus 100 éve született Kassán és Nagy László költő, Duba Gyula meg 95 éves lenne, aki egykor a kassai ipariban tanult. József Attila 120 éve született, akiről Nagy Csilla irodalomtörténész tartott előadást, továbbá Nemes Nagy Ágnes Kossuth-díjas költőről.

E névsorhoz kell hozzátennünk Fischer-Colbrie Ágoston kassai püspök nevét, aki száz éve hunyt el.  Több mint tucatnyi nyelvet ismert, hatalmas tudással rendelkezett és azt vallotta, egy papnak üvegházban kell laknia, hogy a hívei állandóan lássák, mit csinál.

Pavol Országh Hviezdoslav költőről Duncsák azért emlékezett meg, mert épp ezen a napon halt meg 1921-ben. Madách Imre Az ember tragédiája c. művének fordításáért a Kisfaludi Társaság tagjává választották.

Szomorú kötelességének tett eleget, amikor az idén elhunyt Simon Ernő tanártól és Máté Lászlótól búcsúzott, aki a kassai magyar szellemi élet oszlopos tagja volt. Saját szavait idézte: „Szükséges egy racionális önvizsgálatot tartani… annak tudatosítása érdekében, hogy anyanyelvem Istentől kapott ajándék, amellyel egy nyelvi közösséghez tartozom, s annak a megtartása, továbbadása az ősök iránt vállalt erkölcsi kötelesség…”

Ezután Major Imre irodalmár beszélgetett egykori osztálytársával, Cselényi Fodor Olívia tanárral, fordítóval a két-, illetve többnyelvűségről. Kétnyelvű családban nőtt fel, s azután angolul és spanyolul is megtanult. A magyar és szlovák nyelvben otthonosan mozog, a másik kettő az tanult. A nyelvek ismerete lehetővé teszi számára, hogy több forráshoz jusson. Előfordult már, hogy valami az összes többi nyelven eszébe jutott, csak éppen azon a nyelven nem, amelyiken beszélt. Majd rátértek Gyenes Gábor 113 lövés c. képregényére, mely a dunaszerdahelyi maffia történetét meséli el és Cselényi Fodor ültette át szlovák nyelvre 113 rán címmel. Egy könyvet akkor fordít le, ha az valamilyen módon megszólítja. Ebben az esetben, mivel képregényről van szó, rövid mondatokból áll a munka, habár van benne mesélő rész is. Ha egy szó több jelentéssel bír, akkor a fordítónak értelmeznie kell azt. Ilyenkor a szöveg mondanivalója a fontos. Viszont komoly fejtörést okozhat a szó hangulata és a hangutánzó szavak visszaadása a másik nyelvben.

Foglalkoztak azután azzal is, hogy kétnyelvű családban a két nyelv lehet kiegyenlített, de valamelyik lehet domináns is. Ám azt, hogy kinek milyen az identitása, vagy kulturális kötődése, a nyelven kívüli dolgok határozzák meg. Ez egy folyamat része, melybe beleszól a családi múlt is. Ez a kérdéskör sokakat érint, hiszen az emberiség 60%-a kétnyelvű közegben él. Tanárról lévén szó, szóba került a diáknyelv is. Arról kiderült, hogy gyorsan változik. A legjava nem marad meg. Közben a fiatalok akkor is használják ezeket a kifejezéseket, ha nem tudják, mit jelentenek. De ha valaki nem tagja a csoportnak, nem tudja dekódolni a szavak értelmét.

Majd felmerült a kérdés, vajon milyen nyelven álmodik. Amikor spanyol könyvet olvasott, akkor spanyolul. Elhangzott, az anyanyelvét az ember nem választja meg, de az identitását igen. Szóba került a kassai identitás is. Akiknél ez felmerül, azok sem szlováknak, sem magyarnak nem vallják magukat.

A rendezvénysorozat koszorúzással ért véget Kazinczy Ferenc emléktáblájánál, a Fekete Sas épületénél. Az emléktáblát Bartusz György szobrász, a Magyar Művészeti Akadémia tagja készítette, aki idén, szeptember 25-én Kassán hunyt el. Rövid beszédet Major Imre tartott.

Balassa Zoltán/Felvidék.ma