A negyedik találkozásom a pozsonypüspöki sírkertben történt, hol a már lezárt koporsót tudtam megtekinteni. A halál beálltát is csak a Pátria adásából tudtam meg. Elment egy Ember, akire az egész szlovákiai magyarság felnézett, büszke volt rá, s várta tőle a Fábry Zoltán által régóta követelt nagy regényt a szlovákiai magyarság kálváriájáról.
Az első, – évekkel jóval előbb, – még siheder koromban történt. Tudni kell, hogy a II. világháború után a csehszlovák – magyar viszony sokáig – ha nem akarok durva kifejezést használni – eléggé hideg volt. A lezárt határon az újból Csehszlovákiához tartozó területeken élő, de a Sárospatakon megkezdett tanulmányukat folytatni akaró diákok előtt bezárult az út. A zöld határon való átjutás mindig magában hordozta az elfogás veszélyét mindkét oldalon. Nem volt különbség. A tiltott határátkelőket mindkét oldalon – ha elkapták, szökevénynek tekintették őket – legjobb esetben egy két pofonnal „jutalmazták”, rosszabb esetben néhány napi elzárás volt a büntetés. Pedig elég volt a fiatal lelkeknek az a trauma, amely az éjszakai félelmetes hangokból leselkedett rájuk., kísértetekről szóló mesék riasztották őket. Az éjjeli baglyok huhogása, a Csonkavár romjainak ijesztő árnyéka kísérte az útjukat. Mikor az ilyen átkelések szigorodtak, már sokan meggondolták: hol, s hogyan folytassák tanulmányaikat.
A bátyám is pataki diák volt, s a határon való átszökés mindig gondot jelentett. Eleinte Borsi mellett folyt a próbálkozás a majdnem kiszáradt patakon, a Ronyván át, (a szóbeszéd szerint Beneš a trianoni „nagyvásáron” hajózható folyónak nevezte, – mint az Ipolyt, – amelyre nagy szüksége van az új államnak, mivel rajta eljuthatnak hajóik akár a tengerre is) hogy eljussunk Kalapos Ilonkáékhoz, aki a szülőfalunkból Sátoraljaújhelybe ment férjhez, s innen már könnyű volt eljutni Patakra. De közben Patakon a bátyám megismerkedett Dobos Lacival, aki Helmecről eleinte könnyebben jutott át a zöld határon ismerősei révén. Váltottunk. Ezután már Mokcsából Helmecre szekereztünk Dobosékhoz, s innen indult a kis csapat a zöld határ felé. Így kerültünk közeli kapcsolatba a Dobos- családdal. Egy alkalommal Laci Helmecről a nyári szünetben átkerekezett hozzánk, s ajándékként pórázon futtatva egy kis keverék kutyát hozott nekünk. A három napra tervezett kirándulás után hazaindult, addig a kis jószágot láncra kötöttük, míg jó messzire el nem távolodott Laci, hogy el ne szökhessen új gazdáitól. Ám minden hiába volt, addig-addig próbálkozott a szabadulással, hogy az sikerrel járt. A kis kutya bizony hamarabb hazaért Helmecre, mint Laci a kerékpárján. Tudta az utat vezeték nélkül is.
A második emlékezetes találkozásunk már 1955- ben történt. A kassai „ipari” sikeres befejezése után a pozsonyi Pedagógiai Főiskolára jelentkeztem magyar-történelem szakra. Mikor a katedrán jelentkeztem, meghökkenve vettem tudomásul, hogy Laci ott már tanársegédként van jelen. – Hát te mit csinálsz itt? – tette fel az ominózus kérdést. Hisz te együtt jártál az öcsémmel, Zolival Kassán az ipariba. Mit keresel te itt a bölcsészeten? Én eleinte csak hebegtem- habogtam, nem tudtam: hogyan szólítsam. – Csak tegezz nyugodtan – folytatta. – Mondom, én inkább pedagógus szeretnék lenni. – Jó, jó! Látod, az öcsém is itt van. Neki se fűlt a foga a gépészethez! És most? Mire lenne szükséged? – Nem kaptam kollégiumi szállást. Ha tudnál segíteni…Nem gond – mondja. Felhívom Szabó Rezsőt, neki van oda kapcsolata. Lesz lakásod, ne félj! (Ő másként mondta, kissé vaskosabban, a tényeken azonban ez nem változtatott). Két óra múlva jelentkeznem kellett a kollégiumban. Már volt hol az izgalmakat kipihenni egy negyven ágyas teremben, ami valamikor kápolnául szolgált a híveknek.
A harmadik találkozásunk se volt színtelenebb. Laci ekkor, 1968-ban tárca nélküli miniszter volt. Az alakuló, formálódó Thália Színházzal kapcsolatban felutaztam Pozsonyba, hogy a tanácsát kikérjem. –Te is autót szeretnél igényelni a miniszteri kiutalásból? Eléggé fennyen kérdezte, s nem tudtam mire vélni a dolgot. – Már vagy tízen jelentkeztek az új barátaim közül, mondván:” Mi az neked? A minisztereknek járó kiutalásokból nekem is juttathatsz egy Skodát!”… – Nem, én nem azért jöttem hozzád! – Csodálkozott. Ma, amikor egy valamire való autóra kiadott névsorra feliratkozol, éveket várhatsz rá?- Nem. Én más ügyben kerestem. Megkértem, jöjjön el Szabó Rezsővel a szlovák parlament alelnökével, meggyőzni a város vezetőségét, egyezzen bele a Thália Színpad kassai letelepedésébe. Ez meg is történt – részletesebben már kifejtettem a Beke Sándor könyvéről írt jegyzetemben.
A Madách Kiadóban történt találkozásainkkor már csak hétköznapi, munkajellegű, könyveimmel kapcsolatos beszélgetéseink voltak, az utolsót kivéve, amikor már észrevehető volt Lacin – Dobos László Kossuth –díjas szlovákiai magyar írón – megrendült egészségi állapota.
Nem nekrológot szerettem volna írni Dobos László Kossuth- díjas íróról, a közíróról, a politikusról, az Emberről, így nagybetűvel, a szlovákiai magyarság egyik kimagasló egyéniségéről. Nem is az volt első gondolatom – nem is tisztem – de úgy éreztem, most, a nagy elhallgatások, elsumákolások idején nem lehet, nem szabad szó nélkül elmenni egy ilyen ritka tehetséggel, Istentől megáldott ember tetteinek felemlegetése nélkül – mint ahogy elődeink tették a halotti tor megülésekor.
Gyüre Lajos, Felvidék.ma
Fotó: mti
{iarelatednews articleid=”47676,47675,47672,47669,47558,47641″}
