A Nagy József, a DAC (volt) egyesületi elnöke abban az időben vezette a labdarúgó klubot, amikor a sárga-kékek kezdtek régió-, majd országszerte ismertekké válni, s amikor méltó feltételeket kellett biztosítani a Dunaszerdahelyre látogató vendégcsapatoknak. De folytassa ő az előző részben megkezdett beszámolóját:
„Szóval, én menet közben döbbentem rá, hogy hasznos, ha egy kézben van a gyeplő, mert ha van elképzelés, van kitűzött cél, azt így könnyebben végre lehet hajtani. Minden új, korszerűsítési tervünket bemutattuk a testnevelési egyesület vezetőinek, s miután ők jóváhagyták elképzeléseinket, munkához láttunk. Egy sor vállalat és üzem sietett a segítségünkre, gyakran ingyen. Technikusok, mérnökök és munkások ajánlották fel, hogy társadalmi munkában, tehát ingyen ledolgoznak jópár órát a klub javára.
A cégek ingyen biztosítottak rendelkezésünkre gépeket vagy egyéb berendezéseket. Azt hiszem, ez óriási dolog volt: megszűnt a szakosztályok közötti marakodás. A kis sportágak eleinte féltékenyek voltak a futballistákra, később azonban megértették, hogy éppen a foci fellendülése teremtette elő a pénzt. Nagyon jó volt az összhang a vezetők között, s azt hiszem, nem kell bizonygatnom, ha egy közösség össze tud fogni, elérhető a legmerészebb cél is. Persze, a pénzünk mindig kevés volt, de hát ez már így szokott lenni.
Nekem az volt a stratégiám, hogy nem szóltam bele más szakosztályok dolgaiba – oldják meg maguk a helyzetet – véltem, ám ha tudtam, mindig segítettem. Munkámat ingyen végeztem a DAC-nál, ott volt az irodám is. Szabadidőm akkoriban szinte nem volt – hetenként háromszor üléseztünk, hogy zökkenőmentesen menjenek a dolgok. A rendszerváltáskor bennünket nem ért támadás, hiszen az ember látták, hogy mennyit dolgozunk. Az eredményeink önmagukért beszéltek, bárki láthatta őket, ha kisétált a stadionba vagy belepillantott a DAC évkönyvébe.
Világéletemben drukkolós alkat voltam. Ha átadunk egy új épületet, olyan lámpalázam volt, mint egynémely színésznek a bemutató előtt. A focimeccsek előtt is óriási feszültség halmozódott fel bennem. Mindig kritikus szemmel néztem a csapatunkat – általában az ellenfelet láttam jobbnak. Persze, a kritikámat elfojtottam. Természetesnek vettem, ha jól játszottunk, ezért – bármily furcsa, a gyengébb, keserves meccsekre emlékszem a legélénkebben.
Ilyen volt például a müncheni Bayern elleni hazai találkozónk, melyen a játékvezető már az első percekben kiállította az egyik játékosunkat! A müncheni sajtókonferencián aztán a német újságírók is elismerték, hogy a Bayern a bírói segédletnek köszönhetően jutott tovább…Lehet, hogy nem rokonszenves emberi tulajdonság az enyém: ha minden rendben van, amikor dicsérni kellene, lén akkor sem szólok, de hát ez már az én alaptermészetem.
A jó eredményeknek persze, nagyon örültem, mert akkor következett egy kellemes hetem, elfelejtettem az addigi bosszúságokat. Jó érzés volt az is, amikor az idegenbeli versenyekről hazaérkeztek az edzők, és beszámoltak a dunaszerdahelyi sportemberek sikeréről. A végén már azért izgultunk, mi vezetők, hogy ne jöjjön újabb feljebbjutás egyik-másik sportágban, mert akkor ismét anyagi gondjaink lesznek! Nagyon lényeges, hogy a DAC sikerei mögött nem csupán néhány ember állt, hanem segítők, támogatók, közreműködők sokasága!
A városi, járási és állami vezetők bátorítása, és a közönség segítsége nélkül nem tudtunk volna ilyen eredményeket elérni! Kellemes érzés volt vezetőként az országot járni. Mihelyt meglátták autónkon a DS jelzést, rögtön körülvettek az emberek és elkezdtek érdeklődni a városunkról. Gyakran hitetlenkedve csóválták a fejüket, különösen akkor, miután megtudták, hogy Dunaszerdahelynek mindössze huszonötezer lakosa van…Itthon mindenkit magával ragadott a „DAC-őrület.”
Még azok a gazdasági vezetők is, akik sohasem jártak meccsre, átnézték az újságokat, nehogy szégyenben maradjanak, hiszen a DAC-ról országszerte beszéltek, illett hát ehhez a témához hozzászólni. Egyszer életveszélybe is kerültem a DAC miatt – Prágából hazafelé tartva, a pozsonyi repülőtér közelében, Vereknye előtt megcsúszott a havon és fejre állt a kocsink. Előzőleg, krimibe illő módon, az utolsó percben sikerült Prágában jóváhagyatni Micinec átlépését a Bohemiansból, s már itthon, a „kertek alatt” történt velünk a baleset! Ekkor születtünk mi négyen újra. Azt a januári napot sohasem fogom elfelejteni!” (1994)
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: M. Nagy László {iarelatednews articleid=”45924″}
