Buzánszky Jenő Felvidék mellett még a csángó magyarokat is felkereste nyolcvanhét évesen!, hogy örömöt szerezzen nekik és együvé tartozásunkat kifejezze.
A második világháború sem tudta végképp összeroppantani a Mátyás király utáni időktől külső és belső ellenségek által folyamatosan nyomorgatott, pusztulásra ítélt Magyarországot. Még Dunába roskadt, tört gerincű hidak, bomba sebzett épületek városa volt Budapest, amikor ismét ezrek és ezrek vonultak a futballpályákra, és szívták magukba, mint valami ajzószert, a játék mámorát: működni kezdett bennük az újrakezdés, a béke öröme, az Istentől kapott ősi ösztön.
…És néhány éven belül a budapesti külvárosi grundok „pályáin” felnőtt, szegény családok gyermekeiből és egy vidéki ifjúból összeállt az a csapat, amely – 1952-ben, a helsinki olimpián aranyérmet szerezve – szavak nélkül is megüzente a nagyvilágnak: leigázhattok, kirabolhattok, megalázhattok, megsarcolhattok, meggyalázhatjátok a lányainkat-asszonyainkat, de nem tudtok elpusztítani!
Az Aranycsapat győzelmeit, – mintha Attila fejedelem vezette volna őket – csupán egyetlen egyszer tudták megakadályozni: az 1954-es világbajnokságon, de akkor is úgy, hogy a csoport mérkőzésen a németek szándékosan sérülést okoztak a csapatkapitány és szellemi vezér Puskásnak, aki a döntőben nem tudott képességeihez méltóan szerepelni. Azt azonban akkor sem vitatta, s ma sem kérdőjelezi meg senki, hogy az a tizenegy akkor a földkerekség legjobbja volt.
December tizenegyedikén Buzánszky Jenő jobbhátvéd, az Aranycsapat utolsó, még élő játékosa, „az egyetlen vidéki” is csatlakozott égi társaihoz, s ezzel véget ért a legújabbkori magyar történelem egy tanulságos és izgalmas epizódja.
Mi felvidékiek, akik általában a rádió közvetítéseit hallgatva „láthattuk” Puskásék meccseit, hiszen nem járhattunk Magyarországra, s ebben a földrajzi térségben akkoriban még (szinte) nem működött a televízió, általában nem szállunk vitába azokkal, akik – a jóval fiatalabbak – kezdetlegesnek tartják az Aranycsapat játékát, hiszen akkor még nem volt olyan iram, mint manapság.
„Az egyes korok csak az akkor élt emberek szemével láthatók hitelesen” – mondják a történészek, s ez igaz is. Puskásék a szemünk láttára váltak hazájukat forrón szerető, a nemzetet egységben látó prédikátorokká – ez a történelmi szerepük.
Az én újságírói pályám az Aranycsapat nyolc tagjának megismerését tette lehetővé. Csak Kocsissal, Budai II-vel és Lóránttal nem találkoztam, de a többiekkel jónéhányszor. Hidegkuti Nándor 1961-ben fényszűrő szemüveget küldött nekem Firenzéből, hogy enyhüljön (futballmeccsen szerzett) szemsérülésem.
Buzánszky Jenővel, Puskással, Hidegkutival, Grosiccsal, Cziborral élménybeszámolókon vettem részt, és interjúkat készíthettem velük.
Köszönöm nektek, remek magyar emberek! És ne feledjük: a „tizenkettedik játékos”, a csaknem kilencvenhárom éves Szepesi György, minden idők egyik legkiválóbb sportriportere, még itt van velünk!
Batta György, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”51141,47193,32751,31875,25395″}
