Szent Márk a négy evangélista egyike. Az Apostolok Cselekedetében több néven is találkozhatunk vele: János a zsidó, Márk pedig a görög neve annak a tanítványnak, aki az apostolok közül Barnabásnak, Pálnak és Péternek is segítőtársa volt. Az ő édesanyjáé lehetett a Getsemáne-kert, melyben a Jézust elfogták.
Márkot igen szoros kapcsolat fűzte Péterhez. A hagyomány szerint a rómaiak, mikor látták, hogy Péter már megöregedett, kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, melyet az apostol hirdetett nekik. Így állította össze Márk 50 és 60 között Szent Péter prédikációiból az evangéliumot. Amint Joseph Weisbender írja, ebből az evangéliumból „nem nehéz meghallani Péter szavát, aki a résztvevő szemtanú elevenségével mondja el a János keresztségétől a mennybemenetelig történteket. Ezért találhatunk apró részleteket Márknál – és csak nála! – , melyek csak szemtanútól származhatnak” (1990,174).
Egy 8. századi legendagyűjtemény szerint Márk Líbiában és Egyiptomban hirdette az evangéliumot. De nemcsak
tanított, hanem sokat gyógyított: embereket szabadított meg a gonosz lélektől. Amennyiben egyre jobban megerősítette az egyházat, a pogányok elhatározták, hogy megölik őt. Liturgia közben az oltárnál támadták meg, nyakára kötelet kötöttek, és sziklás ösvényeken át hurcolták őt. Vére megfestette a sziklákat, de nem halt meg. Ezért börtönbe vetették s tovább kínozták. Halála után a pogányok el akarták őt égetni, de amikor máglyát raktak, nagy vihar zúdult a városra, s az embereknek menekülniük kellett a víz elől. Közben megérkeztek a keresztények, s eltemették a vértanút.
Márk tehát az alexandriai egyház alapítója és vértanúja. Valószínűleg Traianus császár idejében történt, hogy vértanúságot szenvedett. Ereklyéit 823-ban a velencei kereskedők az arabok pusztítása elől városukba vitték, s ettől kezdve Szent Márk Velencének a védőszentje. Tiszteletére szentelték a velencei Szent Márk-székesegyházat. A jelenlegi bazilika az első tűzvész után 1050 és 1090 közt épült újjá bizánci mintára. A kereszt alaprajzú, ötkupolás, mozaikokkal gazdagon díszített bazilika főhomlokzatán több keresztény szimbólum látható. Például egy aranyozott oroszlán, amely lábai alatt egy könyvet, Márk evangéliumát tartja. A könyv Szent Márk evangélistának is a jelképe.
Márk alakja templomainkban is látható. Főleg azokban, melyekben nem távolították el érzéketlenül a szószékeket. Ezek kosarán általában ott találjuk a négy evangélista közt Márkot is, attributuma az oroszlán és az evangéliumos könyv.
Márk napján az egyházi liturgiának megfelelően az Ipoly menti falvakban búzát szentelnek. A gabonatermés biztosítását szolgáló, eredetileg pogány római ünnepet a katolikus egyház a 4. században „keresztelte meg”. Mivel e naphoz évszázadokon át számos hiedelem, babona fűződött, nekünk is érdemes velük foglalkoznunk. Annál is inkább, mivel sok jeles napi szokásmonográfiából hiányzik az ünnep tárgyalása, amit Madarassy László már 1929-ben kifogásolt, ezt írva az Ethnographia hasábjain: „A katolikus egyháznak Márk evangélista napjához fűződő vetés v. búzaszentelését a hazai néprajz eddig kevés figyelemre méltatta. Nyilván, mert etnológiai tekintetben csekély kibányászásra érdemes anyagot vélt benne föltalálni. Az Ethnographia hasábjain, vagy néprajzi monográfiákban a magyar falu búzaszentelésének egyetlen leírása sem olvasható.” (Madarassy 1929, 158)
Madarassy említett dolgozatában a maconkai (Heves megye) búzaszentelést írta le. Itt a határjárás előtt az
„asszonynépség felsöpri azt az útvonalat, amerre majd a körmenet elhalad”. A félórás szentmise után a hívek nem és kor szerint csoportokba verődtek, a templomot megkerülve körmenetté alakultak. A menet élén haladt az „egyházfi a búcsús feszülettel”. Tőle jobbra és balra a leventék a templomi zászlókat vitték magasba emelve. Aztán az iskolás gyermekek, a legények és a házasemberek következtek, majd az eladósorban lévő lányok. Közülük kettő szintén templomi lobogót vitt, a többi pedig frissen fonott zöld búzakoszorút. A menyecskék előtt haladt a plébános fehér karingben, lila palásttal. Mellette a kántortanító és a ministránsok misekönyvvel, kézi feszülettel, tömjénfüstölővel és szentelt vízhintővel. A bíró vitte a „dicsőségesen feltámadt húsvéti Úr Jézus szobrát”. A menet a mindenszentek litániát mondta. Szertartás közben a lányok megkoszorúzták a zászlókat, a feszületet és a szobrot. Végül a megszentelt búzaszálakból a férfiak a kalapjuk mellé tűztek egyet-egyet, a nők pedig az imakönyvükbe préselték. Egyesek otthon belevágták a kislibák eledelébe, vagy eltették a sublót fiókjába, hogy ezzel kenegessék a gyerekek „meredekjét” (nyilalását) (Madarassy 1929, 160).
Búzaszentelőkor Kistúron is „proceszió ment ki a határba”. Mint Pásztor Jánosné Gyebnár Mária (72 éves, 1980) visszaemlékezett, a lányok ilyenkor a pap kezében lévő feszületet kidíszítették, búzaszálakból koszorút fontak, arra aranyfüstöt tettek.
A Magyar Néprajzi Lexikonban olvassuk, hogy Győr megyében azt a beteget, akinek a tagjai összezsugorodtak, a templomból szerzett Márk-napi koszorúval füstölték. A szócikk leírása szerint a Hont megyei Pereszlényben a Márk-napi körmenet alkalmával a pap a határban megfordult, s a négy égtáj felé hintette a szenteltvizet. A hívek arról a helyről, ahol a lelkipásztor állt, egy maroknyi földet vitek haza, és lehintették a méhes előtt, hogy a raj ne menjen el (Manga 1977, 401).
A csépai palócok a második világháborúig jártak búzaszenteléskor a határba. A gazdák kérték a papot, hogy az ő földjüket külön-külön is áldja meg, ezért minden évben más-más helyen szentelték meg a vetést (Csáky 1987, 143).
Ipolyfödémesen a temetőhöz közeli földekre mentek. A körmenet felállása hasonló volt, mint más településen. A megszentelt búzából a templomba is vittek. Kitették a szenteltvíztartóhoz, s hazafelé vettek belőle a hívek. Sokan az imakönyvben tartották.
Paláston évtizedekkel ezelőtt az „Egyház alá” jártak, ott voltak a búzatáblák. A pap megszentelte a táblákat a négy égtáj felé hintve a szenteltvizet, aztán „mindenki szakajtott búzát” a helyszínen. A templomba már nem vittek belőle, a templomi szentelés újabban szokás, mert már nem megy ki a körmenet a határba. Egyébként Paláston is nagy tisztelete van a szentnek, az 1898-ban felszentelt templom újabb festése során Ľudovít Blaho besztercebányai mesterrel a főhajó mennyezetének középboltozatára Márkot is felfestették (Csáky 2002b, 7).
A kelenyei templomban korábban a 18. századi barokk szószéken volt látható Szent Márk szobra. A szószéket mára elbontották, ám az evangélista faszobrát a többi szoborral együtt elhelyezték a kórus karzatán (Csáky 2002a, 13). Szent Márk ábrázolása látható a felsőtúri templom szószékének 19. századi szép reliefjén is (Csáky 2004c, 11).
Ipolyvarbó szakrális kisemlékei közé tartozik a Szent Márk-képoszlop, amit itt kápolnának neveznek. A három oldalról nyitott képoszlopban nemrég még látható volt Szent Márk ülő fekete faszobra, melyet ma már nem találjunk meg eredeti helyén. Helyette egy nyomtatott színes képet tettek ide. Hajdan Márk napján körmenettel mentek a kápolnához a hívek papjukkal, aki itt szentelte meg a határt és a gabonát. A hívek vittek haza a búzaszálakból, s betegség esetén az állatoknak adták. Mivel az építmény a temető közelében áll, régebben, amikor még a háznál ravatalozták fel a halottat, s innn vitték ki a temetőbe, a temetési menet a kápolnánál is megállt a koporsóval, s elimádkoztak a halott lelki üdvéért egy liberát. Keresztjáró napokon szintén felkeresték a képoszlopot (Csáky 2005a, 12).
Drégelyapánkon ma már csak a templomnál szentelik az odavitt búzát. Körülbelül tíz évvel ezelőtt még kimentek a határba. Újabban a Nógrád megyei Óvárban is csak „a templom háta megett szentelik a búzát”. A szentelt búzából Zsélyben adtak a kislibáknak meg a teheneknek is (Manga 1971, NIK, 32)
A megszentelt búzának a néphit különös erőt tulajdonított a Palócföldön. Mint már említettük, gyakran betegségek gyógyításánál használták, de elővették egyéb mágikus cselekedeteknél is.
Kelenyén a szentelt búza szálait alkalmasnak találták szembetegségek gyógyítására.Vittek haza a Márk-napi szentelményből a kistúriak, az imakönyvbe tették, de „vót olyan is, aki a kislibáknak adott belöle”. Adatközlőinktől tudjuk azonban, hogy a szentelt búza babonás célra való felhasználását a papok tiltották. „A plébános kijelentette, hogy aztat semmiféle babonaságra nem szabad fölhasznányi.”
Az Ipoly mente több községében Márk-nap volt a zöldségfélék veteményezésének időpontja. Csalomján például ekkor kellett az uborkát ültetni, máshol a mákot vetették ilyenkor. Bellosics Bálint írta az uborkával kapcsolatban 1896-ban az alábbiakat: „A ki azt akarja, hogy sok ugorkája teremjen, az e napon, akor vesse el az ugorkamagot, mikor a körmenet kiindul a templomból búzaszentelésre.” (Bellosics 1896, 186) Manga János szerint néhol szokás volt búzaszentelőre a zöldségmagvakat is elvinni, hogy azok is „megszentelődjönek”.
Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”53256″}
