Év végén, vagy a következő elején az ember – ha máskor nem -, egy pillanatra elmereng, leltárt készít és számba veszi, mi történt és mi várhat rá a következő esztendőben. Ilyenkor eszembe jut, hogy általános iskolás korunkban velünk dolgozatokat írattak, mi lesz 2000-ben. Milyen kár, hogy nem tudom ezeket elővenni. Fogalmam sincs, mit írhattam tíz éves koromban erről. Érdekes, osztálytársainkkal ezt nem vitattuk meg. A távoli jövő úgy látszik, nem izgatott bennünket. A jelen izgalmasabb volt. Tanulságos és mulatságos lenne idézni ezekből az opuszokból.
Megsejtett-e valamelyikünk valamit a bekövetkező eseményekből? Akkoriban a sajtóban is számos írás foglalkozott ilyen témákkal. Nekem csak egy ragadt meg emlékezetemben. A szerző teljes komolysággal állította, hogy a nők keze el fog szőrösödni. Ezt azzal indokolta, hogy 2000-re minden családnak lesz hűtőgépe (ebben majdnem igaza volt), aminek következtében a háziasszonyok gyakorta nyitják meg annak ajtaját. A hideg hatásának lesz következménye a nők kezének elszőrösödése. Nyilván a sok sebből vérző darwini tanok hatása érződött ezen a jóslaton. Ám borzalmasabb történt. Akadnak nőszemélyek, akik a magzatgyilkosságot kívánják emberi jogként eladni. Ami még vérfagyasztóbb, hogy ezt a magzateutanáziát sokan támogatják.
A szőrösödést gyermekfejjel nem akartam elhinni. Csak néhanapján eszembe jut, ha a jövőkutatók vad dolgokat állítanak. A futurológia komoly tudománnyá vált, megizmosodott és sokan jól meg tudnak élni belőle. Kormányok, titkosszolgálatok, elemzők, katonák foglalkoznak vele és dolgozzák ki a különböző forgatókönyveket. Vitatkozni lehet rajta, kongresszusokat lehet tartani… Pedig nemcsak a jövő hoz meglepetéseket, hanem a múlt is. Amikor kiderül, hogy valamit rosszul tudtunk, mert merőben új adatok, leletek kerültek elő. A korábbi összefüggésrendszer felborul.
Idén emlékezünk a kassai bombázásra annak ürügyén, hogy 75 év telt el attól a június végi naptól, amikor egy békés városra 29 bomba hullott. Kassa olyan állam területén feküdt, mely senkivel sem állt hadiállapotban, mégis bombatámadás érte. A 29 halottért, a 27 súlyos és 23 könnyebb sebesültért nyilván soha senki nem érzett lelkiismeret furdalást, hiszen a háborúban milliók pusztultak el. A kassai epizód igazán bagatell. Hogy a hozzátartozók ezt traumaként hordozták egy életen át, az senkit nem érdekel.
Most nem is azzal kívánok foglalkozni, ki lehetett a támadó. Nem mindenki fogadja el, de a közvetett bizonyítékok arra utalnak, hogy a Szovjetunió volt az. Ennek több oka is lehetett, ráadásul a többi számba vett országnak nem állt egyértelműen érdekében ezt elkövetni és a rendelkezésre álló repülőgépparkjuk sem volt erre alkalmas.
Kassán azon a napon senki sem kelt úgy föl, hogy gyászolnivaló esemény történhet, mely tetemes anyagi kárral is jár. Egytől három millió pengőre becsülték a kárt. Ahogy Márai Sándor írja A kassai bombákban, az 1941. június 26-ai bombázást megelőzően szülővárosában mindig biztonságban érezte magát.
„Valahányszor Kassára mentem, a pillanatban, mikor leszálltam a vonatról, megejtett az a varázslatos biztonságérzés, hogy itt, csak itt, e néhány utcán, nem történhet semmi bajom. Ez a gyermekkor biztonságérzetének varázslata, s mely átdereng a felnőtt életébe is. Mintha itt még hatalmak vigyáznának reám, a szülők, az ismerősök, a halottaim a temetőben, az a csodálatos varázskör, mely bezárja a gyermek életét. Erre természetesen nem gondoltam tudatosan. De Kassán másképp járok, mint akárhol a világon: nem kell megfontolni lépéseimet, csukott szemekkel is végighaladok utcákon, befordulok utcasarkokon vagy házak kapuján. Mintha mindaz, ami a világban elviselhetetlenül ocsmány, fertőzött és embertelen, ez örök varázskörön belül nem tudna hatni többé.
A szülőváros területenkívüliségének csodája ez. A kirakatok, az emberek és a házak arca, mindezt nem kell külön észlelni: mindez hozzátartozik életemhez. Aki ezt nem tudja, talán felszabadult és kötetlen ember, talán otthon van a világban; de nagyon szegény ember, mert nincs otthon az egyetlen helyen, mely e vad világon belül oly biztonságosan őrzi életünk alapérzéseit, mint a régi várak, kőfallal, bástyával és felvonóhidakkal, őrizték kis emberi közösségek titkait” – írta Márai.
Ez a váratlan és semmivel sem indokolható esemény új időszámítást jelentett számára: „Az ember nem hisz egészen őszintén abban, hogy a szülővárosára bomba eshet. Oxfordra igen, Nürnbergre igen. De a Mészáros utcai házra Kassán?… Ne vicceljetek. A veszélyt, mely örök, mint az élet – melynek egyik legfeltűnőbb sajátsága, hogy életveszélyes -, a történelmi baleset, melynek személyes esélyeit oly minimálisnak véljük, mint azt, hogy meteor eshet fejünkre egy nyári éjszakán, csak akkor tudatosítja a legtöbb ember, mikor már bekövetkezett. A kassai bombák nemcsak háztetőket sértettek meg, hanem azt a nehezen elhárítható és tudatosítható alapérzést, hogy a gyermekkor mítosza hatalmasabb, mint a világ gonosz erői. Hát nem hatalmasabb…” De olvassuk csak tovább Márait. „Leutaztam Kassára és megnéztem a bombák helyét. Az első bomba közvetlenül a régi házunk szomszédságában hullott le, a postapalotára. Nem volt más dolgom, séta közben kimértem a lépéseket: nyolcvan méter. Bombának nem sok.”
Itt közbe kell vetnünk, hogy az író az első, a Vársánc utcai bombától mérte a távolságot, nem a postától, mely azért távolabb van. Legalább 300 m-re. Arra már a későbbi bombák estek, nem az első.
„Éppen úgy eshetett volna az első ellenséges bomba, melyet Kassára dobtak, házunk tetejére. Egy másik bomba a mellékutcában kiemelt és teljesen eltüntetett egy földszintes házat, ahol egy szegény szabó lakott. A harmadik, az ötödik, mind ismerősök házára hullott vagy ismerős házak közvetlen közelében. (…)
A szülővároshoz a viszonyunk az évekkel mind bensőségesebb, bonyolultabb lesz. Az ember lassan elfelejt minden érzelmességet, s mint minden bensőséges kapcsolatban, nem erényeit vagy hibáit nézzük annak, aki fontos nekünk, hanem a tényt, hogy van. S ez, ahogy múlnak az évek, mindennél fontosabb. A szülővárosba idővel nem emlékeket jár halászni az ember, hanem visszakapni egy pillanatra ez ingó, örökké változó életben és világban a biztonság érzését” – olvashatjuk Máraitól.
Nem tudjuk, mit hoz a jövő, ahogy a Kassára hulló bombák jóslata megdöbbenést, vagy teljes visszautasítást jelentett volna. Amikor egy vidéki tanító az első világháború végén felutazott Pestre és különböző felelős posztokon dolgozó ismerőseit arra figyelmeztette, hogy lesz egy sohasem volt állam – Csehszlovákia – mely egyes magyarországi területeket kíván bekebelezni, kinevették. Abszurdnak tűnt az egész, mégis valósággá lett.
Lehet Nostradamusra hivatkozni, vagy jósnőhöz látogatni. Mégha pontosan is látná a jövőt, csak az esemény megtörténte után lehetünk benne bizonyosak, hogy valóban jól látta előre, mi fog történni. Ha tudnánk is, meg tudjuk gátolni a nem kívánatos eseményeket? De ha hatalmunkban lenne, akkor a jóslatot formálnánk át hamissá. Jobb ha felkészülünk rá annak ellenére, hogy nem tudjuk meggátolni?
Ha tudtunk volna a migránsválságról előre, mit tettünk volna? Volt, aki már harminc évvel korábban valószínűnek tartotta ennek bekövetkeztét. Amikor az arab országokban dolgozott mint ENSZ szakértő, arra a következtetésre jutott, hogy ők majd egyszer lerohannak bennünket, mert mi nem ragaszkodunk olyan erősen a kultúránkhoz és vallásunkhoz mint ők. A szociális kohézió nálunk meggyengült. Az európai politikusok zöme ma már szembesül e ténnyel, mégsem az önvédelmi döntéseket készítik elő. Pótcselekvésekben merül ki igyekezetük.
Európa megkapta büntetését, mert alkotmányába nem óhajtotta bevenni a hivatkozást keresztyén gyökereire. Egyben a másik póluson találja magát. Ezt sem akarja a felelősök közül senki elfogadni és korrigálni. A Történelem Urát nem lehet büntetlenül kihagyni, letagadni. „Akit az Úr el akar veszejteni, vaksággal veri meg!” De vigasztalja magát, politikailag korrekt maradt. Mindhalálig.
Schütz Antal, az egyik legjelesebb katolikus teológus szerint, „Isten országa már merő létével elhatárol és elítél egy tartományt, mely… merőben e világ országa, az istentelenség országa. (…) Istennek megkísérelt trónfosztása, liberalizmus, a szó legmélyebb történeti értelmében: törekvés úgy berendezkedni e világban, mintha Isten, isteni törvény és eszmény nem volna: a midenség fölosztása szerinte: Istennek a mennyország, a föld az embereknek. Ebből azután megszületik a naturalizmus: minden igyekezetet, erőt és tehetséget arra fordítani, hogy a föld legyen az ember számára mennyországgá, főként gazdasági haladás, civilizáció és kultúroptimizmus formájában. Utolsó törvényes gyermeke a liberalizmusnak a szatanizmus – finomabb kiadásban, mint kultúrgőg és tudományos gőg, mely az emberrel elhiteti, hogy ő a maga istene (…), durvább kiadásban pedig a hatalmaskodás, erőszak és gonoszság…”
Balassa Zoltán, Felvidék.ma