Örömömre szolgál, hogy Skultéty Csaba egy ilyen remek könyvet tett le szülővárosáról az asztalra. Ezt pedig más nem tudta volna megírni, csak ő. Rá várt ez a feladat! 95. születésnapjára tartogattam ezt az ajándékot, de a Teremtő tavaly december 15-én elszólította.
Vannak vidékek, féltett kishazák – Az én Ung megyei Nagykaposom címet viseli a kötet. A könyv bemutatójára nem tudtam elmenni, pedig Csaba minden ilyen alkalomról értesített és elvárta, jelenjek meg. Ez mindig megtisztelő felkérés volt. Akkor a kötetről, a fogyó jövendőről Tamáska Péter, kassai születésű levéltáros és publicista beszélgetett a szerzővel. Ugyanis az előszó mottója egy Babits-idézet: „Ahogy fogy-fogy a jövendő egyre többet ér a múlt.” (7.) Elmondja, hét évvel idősebb nővére volt segítségére, akit megkért, jegyezze le, mire emlékszik. Ilyen korkülönbség már sokat jelent. Főleg fiatal korban! Ezek a jegyzetek segítették a szerző munkáját.
Skultéty Csabát a rendszerváltás óta sokan ismerhetik. Kora ellenére fiatalos lendülettel szolgált rendületlenül haláláig. Szolgálta szülőföldjét, nemzetét és nem utolsó sorban Istenét. Egykor a Szabad Európa Rádió munkatársaként dolgozott Ambrus Márton néven. Amint tehette, hazajött, vagyis Budára költözött és azóta is ott élt, abban a városrészben – Krisztinavárosban -, ahol egykori kollégája, Márai Sándor is lakott, akivel néhányszor alkalma volt találkozni.
A szerző tavaly, az év utolsó napján töltötte volna be 95. életévét. Gondoltam, születésnapján örvendeztetem meg az ismertetővel, de néhány nappal korábban távozott az élők sorából. Így már ezeket a sorokat nem fogja olvasni.
A kötet városa és családja egybefonódott történetét tárja az olvasó elé születésétől kezdve. Itt kapta gyökereit, melyek apja máramarosi indulásától Késmárkig nyúltak. Élete első két évtizede ehhez a térséghez kötődik.
Rögtön családnevének eredetével kezdi, mely mindig feltűnést keltett. Az soltészt jelent. Ez a telepes-, vagyis soltészfalu vezetője volt. Tehát az ilyen vezetéknevűek nem feltétlenül rokonok. Ezzel kapcsolatosan azután mulatságos történetek is megestek vele. Egy budai patikában megkérdezték tőle: „Ugye, korábban miniszter tetszett lenni?” (10.) Nyilván a 2014-ben elhunyt Schultheisz Emil egészségügyi miniszterrel keverték össze. Ez viszont a foglalkozásnév német változata. De Mozart egy kis játékos művében is szerepel egy Scultetti (Ein Brief – Egy levél). Viszont az újaradi sírjából kilopott és Szlovákiába hurcolt Skultéty Lászlóhoz már valamilyen családi kötelék is köti, hiszen nemesi előnevük közös: alsólehotai. Nem egyenes ági, hiszen agglegyén volt, de azért őrzi a lovon ülő daliás huszárról készült metszetet, melyet e könyvben is közzétett. A szűkebb családi hagyomány a nagypapával, Skultéty Ambrus, adóhivatali pénztárnokkal indul, aki Nagyszőlősön, Ugocsában, a legkisebb vármegye székhelyén született. Ennek keresztnevét választotta rádiós vezetéknevéül és Marci fiáét utónévnek. Húsz évig így ismerhettük.
Apja a ma Romániához tartozó Felsővisón született, majd a borsodi Sajószentpéterre kerültek. A miskolci ferences minoriták után a kassai premontrei gimnázium következett és a jogakadémia. Kassa után Nagymihályon dolgozott, ahol megtudta, Nagykaposon csak idős ügyvédek vannak, így odaköltözött. Itt vert gyökeret. Kusnyíri Gyula nagykaposi főszolgabíró egyik lányát vette el.
Kusnyíri családja és rokonsága zömmel Ung megyei volt. Gyula Kolozsvárott végezte a jogot, majd Ungvárra került. Nagykaposon haláláig a járás élén állt. Margit leányát vette el a szerző apja.
A következő fejezet, a Gyökerek eresztése a kisváros, pontosabban három falu: Kapos, Kiskapos és Ungcsepely századfordulói bemutatását végzi el. „Mindenki magyar, minden magyarul folyik, az északabbi tót falvak népe se beszél másként, amikor bejön a kis mezővárosba.” (22.) A vasút építése azután teljesen átalakította az ország életét. Az egyik képeslap be is mutatja az indóházat és a réges-régi szerelvényt. A vonat Ungvárról Deregnyőig közlekedett. Ezt az Ungvár-vajáni részvénytársaság működtette. Az útvonal térképét is közzéteszi a szerző.
A kötet külön érdeme, hogy nagyon sok képet közöl. Megismerkedhetünk a családtagok arcvonásaival, régi képeslapok hozzák közelebb az egyes helyszíneket. Családi fényképeket nézegethetünk, melyek rendszerint műteremben készültek. Láthatjuk Kusnyíri Gyulát vadásztársaival, a kiskaposi vasúti megálló fényképét, az ungvári megyeházát. Csaba szülei Abbaziában csónakáznak. Látjuk a nagykaposi gyógyszertárat, a Korona kávéházat és az egykori kassai Fő utcát egy kiszínezett képeslapon. Egy fotó vidám társaságot mutat a Tátrában, a másik a kaposi intelligenciát örökítette meg. Vagy huszonheten vannak a képen a gyermekeket is beleértve. A Gönczy Pál rajzolta Ung vármegye térképe is megjelenik a 36. oldalon. Pedig a 196 oldalas könyvből még alig villantottam föl valamit és már mennyit írnivalóm akadt! Hiába, gazdag ez a könyv!
A szerző külön fejezetet szentel Ungvárnak ugyanúgy, mint apjának a kisebbségi nemzetvédelem területén, aki a Magyar Keresztényszocialista Párt nagykaposi vezetője volt. Közismert neveket olvashat az ember. Szüllő Géza, Grosschmid Géza, Esterházy János… Az akkori helyzetet Ölvedi Jánostól vett idézettel jellemzi: „A nemzeti kisebbségek nem élték a demokráciát, mivel ebből a ravasz rendeletek javarészt kiszorították. De tudták és érezték, milyennek kellene lennie.” (149.) Ez a ravaszság abban is megmutatkozott, hogy bátyja letöltve katonai szolgálatát, bakaként szerelt le. Senki mással ez nem fordult meg Kaposon!
„Csehszlovákia a csehek állama volt szerény szlovák részvétellel.” – szögezi le a szerző (150.) Szó esik a besúgókról, a rendőrség szimatolásáról, melynek célkeresztjébe édesanyja került, aki semmilyen politikai tevékenységet sem folytatott, mint akkoriban a középosztálybeli nők.
Leírja, hogy a Magyar Himnusz és trikolór tiltva volt. A hatóságokat minden, ami Magyarországról jött, irritált. A Hamburgi menyasszony c. operett egyik dala kiverte a biztosítékot. A Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország c. dalról van szó. Ez a dal Csehszlovákiában hatósági bonyodalmakat és büntetéseket „okozott”.
Szó esik egy korrupciós ügyről is. A védelmet édesapja, Skultéty Viktor vállalta. Húsz éves munkájába került, míg sikerült az ügyet rendezni. Le volt itt fizetve mindenki fel egészen a minisztériumig. A mocsári erdő valamelyik falu határában lehetett, talán Dobóruszka, vagy Szelmenc területén. Erre egy prágai fakitermelő cég szemet vetett. Az Erdőbirtokosság elutasította az ajánlatot. Ezután a prágaiak egy ál-vezetőséget hívtak életre, amellyel mindenben megegyeztek. Az érintettek, a falvak népe csak akkor vették észre, mi történt, amikor megjelentek a favágók. Megkezdődött a húszéves pereskedés. Skultéty még egyik irodai alkalmazottját is megvesztegették. Így a gyanúsítottaknál a házkutatás nem járt eredménnyel, mert mindent időben eltüntettek.
Az utolsó fejezetek egyike Ungvárral foglalkozik. Nagykapos számára érdekes helyzet állt elő. A természetes központ, Ungvár Kárpátalja része lett. Annak ellenére a mindennapi élet regionális központjaként működött tovább, de a hivatalos ügyeket Kassán kellett intézni. A következő két fejezet címe két évszám: 1938 és 1939. Az első bécsi döntésé, no meg az Anschlussé és Kárpátalja visszacsatolásának esztendeje. Az előző fejezetet a szerző azzal az emlékével zárja, hogy szlovák barátja megölelte, mert ő testvéreknek mondta a magyarokat a szlovákokkal.
1938. október 31-én ünnepelték Késmárkon a lutheri reformációt. A szerző oda járt gimnáziumba. „A szertartás végén nagy meglepetésünkre, a tömött templom evangélikus németsége elénekelte a magyar himnuszt.” (175. o.)
Érdekesség, hogy apja és bátyja jogászi tapasztalatai szerint, „a csehek közigazgatása jobb, simább volt a magyarokénál a monarchia idején, ezt a képességüket már bécsi hivatalnokokként is megmutatták. A csehnél azonban sokkal színvonalasabb, igazi függetlenséget és rangot képviseltek a magyar bíróságok, a magyar igazságszolgáltatás.” (179.)
Az utószóban leírja, hogy fél évszázad után, 1989 júniusában járt ismét Nagykaposon. Kárpátaljáról érkezett, ahol a gorbacsovi peresztrojka éreztette kedvező hatását. Csehszlovákiában átjőve, viszont a husáki merevség érvényesült. Három negyed órára félreállították őket a határon. Végül a határőrtiszt azt az abszurd kérdést tette föl, hogy hoztak-e magukkal politikai, vagy vallásos irodalmat! A Szovjetunióból Csehszlovákiába!? Az egyetlen, szovjet színvonalú kaposi szállóban szálltak meg. Annak vezetője fejmosást kapott, hogy a bejelentőlapokat nem rögtön éjszaka vitte el a rendőrségre.
Bejárta a várost. Egykori házuk a többivel együtt tankcsata áldozata lett. A helyén álló ízléstelen tákolmány, minden régi illúziót tönkretevő borzalom.
Útja innen Késmárkra vezetett, ahol nem találkozott senkivel, aki tudott volna magyarul vagy németül…
A szerző saját kiadásában 500 példányban jelent meg ez a míves és fontos munka. Hú társa, Osváth Márta működött közre a szöveggondozásban.
Kedves Csaba, köszönöm Neked ezt a könyvélményt, mert míg böngésztem, Veled beszélgettem, miközben jobban megismerhettem az a múltat, melyet annyiszor meghamisítottak, leromboltak, pusztítottak, elhallgattak! Most nem publicisztikát írtál, hanem szépirodalmat. Végigjártam Veled a helyszíneket, melyeket ugyan jól ismerek, de Te a múlt dimenzióját tetted hozzá. Mi ezen a tájon otthon vagyunk.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”58980,58927,58198,58181″}
