Tegnapig 144 szervezet és 36844 személy csatlakozott ahhoz a világméretű tüntetéssorozathoz, mely a Beneš-dekrétumok ellen folyt. A petíciót április 22-én adják át Strasbourgban az emberjogi bíróságon. Tüntetések a következő városokban voltak: München, Bécs, Stocholm, Bern, Strasbourg, Brüsszel, Budapest, Békéscsaba, New York, Los Angeles, Toronto, Canberra. A tüntetéssorozatról szinte minden információ megtalálható a http://vilagmagyarsag.com honlapon.
A petíció szövege:
Beneš, az örök, a kőbe vésett?
2007. évi 1487. sz. határozatával (továbbiakban: határozat) a legfőbb szlovák törvényhozó szerv, a Szlovák Nemzeti Tanács (SzNT) a világ demokratikus közvéleményének nagy részét megdöbbentő döntést hozott. A határozat – összeegyeztethetetlen a XXI. század egyesült Európájának eszméjével, és az emberi jogokkal – az alábbiak szerint:
1. A határozat preambuluma a kommunista évtizedeket idézı kelet-közép európai államközi viszonyokra jellemző, semmitmondó, hangzatos célokat fogalmaz meg, mint pl. „a Magyar Köztársasággal való jószomszédi kapcsolatok fejlesztésének szándéka”. A deklarált szándék és a tettek között egyrészt áthidalhatatlan űr tátong, másrészt a tisztességes az lenne, ha a magyarság és szlovákság jó(szomszédi) kapcsolatára törekednének beleértve a több mint 600.000 szlovákiai magyart is.
2. A határozat az első pontban rögzíti, hogy az ún. Beneš-dekrétumokat és az azokat kiegészítı egyéb jogfosztó jogszabályokat (együtt a továbbiakban: Beneš-dekrétumok) a Szövetséges nagyhatalmak potsdami értekezletén megfogalmazott nemzetközi jogelvek alapján hozták meg. Ez annyiban felel meg a valóságnak, hogy a potsdami értekezlet a németek kitelepítésének ügyét napirendre véve, a kollektív bűnösség II. világháborúban már megbukott elvét éltette tovább. A Nemzetközi jogelvi minıségrıl azonban a potsdami értekezlet nem volt hivatott döntést hozni. Tegyük hozzá nem is hozott. Az sem igényel különösebb bizonyítást, hogy a kollektív bűnösség, azóta sem vált általánosan elfogadott jogelvvé, illetve a nemzetközi jog azt kifejezetten elutasítja.
Maga az inkriminált határozat is – a közvélemény félrevezetésének nyilvánvaló szándékával – ezután szavakban elítéli a kollektív bűnösség elvét. Azt a kollektív bűnösséget, amely teljes egészében áthatotta a magyar és német kisebbséggel szembeni korabeli (cseh)szlovák politikát 1944-1948-ig, amely a szlovák politikát
bizonyos értelemben – a Beneš-dekrétumokhoz való görcsös ragaszkodással – ma is a kollektív bűnösség elvének elfogadása jellemzi. Különösen látható ez a félrevezetésre
irányuló szándék a határozat 2. pontjának azon kijelentésében, hogy a Beneš-dekrétumok nem eredményeztek diszkriminatív gyakorlatot. Ezzel ugyanis az SzNT elismeri, hogy a Beneš-dekrétumok elméletben ezek szerint diszkriminatívak voltak, másrészt tagadja
mindazt a megaláztatást és szenvedést, amit az érintetteknek el kellett viselni, csak azért, mert korábban magyarnak, vagy németnek vallották magukat. A történelmi tényeket még ügyes diplomáciával sem lehet kozmetikázni, letagadni. Azt sem kell hangsúlyoznunk, hogy milyen kényes terület ez, és milyen helytelen asszociációkhoz
vezethet. A Beneš-dekrétumok által elıírt intézkedések során az alanyi körbe többnyire az „állami szempontból megbízhatatlan” jelzıvel ellátott személyek kerültek. És természetesen állami szempontból megbízhatatlannak elsősorban a magyar és német nemzetiségő személyek számítottak. Több dekrétum már címében is
a diszkrimináció iskolapéldája, mivel kifejezetten megnevezi a németeket és a magyarokat (ilyen volt a 98 dekrétumból 13), mint az adott dekrétum rendelkezéseinek alanyát.
A teljesség igénye nélkül – a letagadhatatlan tényeket alátámasztandó – álljon itt néhány adat:
Deportáltak a (cseh)szlovák hatóságok közmunkára hivatkozással (betegeket, öregeket, várandós nıket, diákokat is beleértve) katonai és csendőri erők bevetésével, két ütemben – saját statisztikájuk szerint – 9247, illetve 41.666 magyar embert (a magyar becslés szerint kb. 80.000 magyart érintett a deportálás) Csehországban Beneš
88/1945. sz. dekrétuma alapján. A cél bevallottan szláv elemekkel való felcserélésük, azaz Szlovákia etnikai térképének megváltoztatása volt. (Ezt a célt támasztja alá a csak cseh országrészekre érvényes 28/1945. sz. dekrétum, amely már címében is „a németek, a magyarok és az állam más ellenségei mezıgazdasági földjének cseh, szlovák, valamint más szláv földmővesekkel való betelepítésérıl” szól), illetve az a tény, hogy Szlovákiába csak egy részük térhetett évek múlva vissza, általában nem
korábbi otthonába. Megjegyezzük, hogy deportálásuk idején a szlovákiai magyarok (így a deportáltak is) már nem voltak szlovák állampolgárok, mivel kollektíven megfosztották ıket állampolgárságuktól (Beneš 33/1945. sz. dekrétuma alapján);
• Elkobozták Beneš 108/1945. sz. dekrétuma, illetve az SzNT 1945. évi 64., 104. sz . rendelete alapján – miután már korábban megszületett Beneš 5/1945. sz. dekrétuma a vagyontárgyak nemzeti gondnokság alá helyezésérıl (pl. a SzNT ezt – az 1939 és
1944 között fennálló fasiszta szlovák állam és a Cseh-Morva Protektorátus alatti tulajdonszerzések eltérı megítélése miatt – nem is engedte, hogy hatályba léphessen Szlovákia területén, helyette saját azonos tartalmú jogforrást alkotott: 1945. évi 50.
rendelet) – a teljes szlovákiai magyarság vagyonát, legyen az magánszemélyé, párté, egyesületé vagy más társulásé. Elkoboztak pl. magyaroktól (és kisebb számban németektől) a 1945/4. sz. SzNT elnökségi rendelet alapján 595.222 ha földet (ebből 300.000 ha erdő), amely 73.304 esetet és 293 magyarlakta települést jelent!
Természetesen ezek a vagyontárgyak nagyrészt soha nem kerültek vissza jogos tulajdonosukhoz.
• Bezárták a magyarság iskoláit – szinte kivétel nélkül. Errıl egyébként már 1944. szeptember 6.-án, Benešt jóval megelızve, döntött a szlovák nemzeti felkelésnek nevezett mozgalom vezetı testülete, amely szintén a „Szlovák Nemzeti Tanács” elnevezést viselte (SzNT 1944. évi 6. rendelet) Természetesen ekkor még (Cseh)szlovákia fennhatósága nem terjedt ki az I. bécsi döntéssel (négyhatalmi – brit,
francia, német, olasz – felhatalmazással és német-olasz döntıbírósági határozattal 1938-ban békés úton Magyarországnak visszajuttatott kb. 90%-os magyar többségű felvidéki sávra (a mai Dél-Szlovákiára). Ez azonban akkor (sem) zavart senkit.
• Eltávolították a magyarokat (és németeket) az állami és más közhivatalokból, sőt, mint államilag megbízhatatlanoknak lényegében a magánalkalmazásukat is (SzNT 1945. évi
69., 99. rendelet) is tiltották. Bírónak, ügyvédnek és közjegyzőnek is csak szláv nemzetiségű, nemzetileg és politikailag „megbízható” személyt lehetett alkalmazni (SzNT 1945. évi 82. rendelet).
És a sort hosszasan lehetne folytatni, hiszen a jogfosztó intézkedések az ideiglenes nemzetgyűlési választásokkal sem értek véget, inkább fokozódtak (pl. a nemzetgyűlési választásokon sem aktív, sem passzív választójoggal nem rendelkeztek a magyarok az
1946. évi 28. tv. alapján). Ezt azért kell megemlítenünk, mert az ideiglenes nemzetgyűlés az 57/1946. sz. alkotmánytörvénnyel az eredeti hatály megtartásával törvényerőre emelte a Beneš-dekrétumokat. A határozat 3. pontja mutat rá az igazi mozgatórugóra, amikor rögzíti, hogy a Beneš- dekrétumok (beleértve a csehszlovák hivatalos szervek határozatait és az SzNT
rendeleteit) következtében kialakult jogi és tulajdonjogi viszonyok
megkérdıjelezhetetlenek, érinthetetlenek, és megváltoztathatatlanok.
Jogi alapvetés:
A Beneš-dekrétumokat nemzetközi jogi problémaként felfogva a szakirodalom hangsúlyozza, hogy a mai emberi jogvédelmi rendszerek védıhálóján e dekrétumok fennakadnának. De ugyanakkor rögzítik, hogy a nemzetközi jog nem ismeri el a visszaható hatályt. Ezt azonban ilyen egyértelműen nem jelenthetjük ki, mivel épp a háborús népellenes bűncselekmények (mai nevükön emberiség elleni bűntettek) kapcsán nemzetközi jog törte át ezt az alapelvet, illetve néhány rendkívül fontos, és a dekrétumok alkalmazása idején már hatályos nemzetközi jogforrással is ütköznek.
A Beneš-dekrétumok ellentétesek
• az ENSZ Alapokmányával (bár ez a Beneš-dekrétumok többségének kibocsátásakor még nem, de alkalmazásuk idején már hatályban volt), annak 1. Cikk (3) bekezdésével, mivel ez általánosságban – Szlovákia, mint ENSZ-tagállam számára is – előírja az emberi jogok diszkrimináció-mentes tiszteletben tartásának elımozdítását;
• a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumával: a deportálás vagy a népesség erőszakos áttelepítését tiltja a nürnbergi per óta az akkor felállított Nemzetközi Katonai Törvényszék Statútuma és ennek nyomán a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútuma (1998. Róma) 7. Cikk (1) bekezdés d.) pontja. Ezen túlmenően a Csehszlovák Ideiglenes Nemzetgyűlés 1946. évi 115. törvénnyel kizárta azon bűnösök büntetıjogi felelısségre vonását, akik a magyarság sérelmére háborús és népellenes bűncselekményeket követtek el 1938. szeptember 30. és 1945. október 28.-a között.
Ezek a háborús bűnösök szabadon élték le életüket és ha még élnek, akkor köztünk járnak, azzal a törvényi védelemmel, hogy ık „elégtételt adtak a megszállók vagy segítıik által elkövetett tettekért.”
• A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával: a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 2. Cikk (1)-(2) bekezdéseivel, különös tekintettel annak a nemzeti törvényhozások számára elıírt azon kötelezettségével, hogy biztosítsák az Egyezményben előírt emberi jogokat, és annak megsértése esetén hatékony jogorvoslatot, illetve a 27. Cikket és ezzel a nemzeti kisebbségek jogait biztosító elıírásokat;
• Európai Emberi Jogi Egyezményével: Európai Emberi Jogi Egyezmény 13. Cikkében foglalt hatékony jogorvoslathoz való jogot, illetve 1. Fakultatív Jegyzőkönyvének 1. Cikkét a vagyonelkobzások kapcsán, mivel a tulajdonhoz való jogot védi, és ez a tulajdonjog ma sincs a jogos tulajdonosok, illetve leszármazottaik tulajdonában. A
strasbourgi Bíróság esetjoga az államosítás (a Beneš-dekrétumok esetében hat hónapos határidıt tekint irányadónak, amely alatt a jogvédelmet bírósági úton kérni kell. Ez a gyakorlat egyébként vitatható, de a SzNT inkriminált – a jogsértéseket megerősítı –
2007. évi 1487. sz. határozata álláspontunk szerint 2008. március 20.-ig mindenképpen megnyitja az Európai Emberi Jogi Egyezmény által biztosított jogorvoslathoz való utat.
Megjegyezzük, hogy a tulajdoni igények elévülésének kizártsága amúgy is legfeljebb elodázhatja a rendezést.
• Európai Unió létrehozásáról szóló – Amsterdami Szerzıőéssel kiegészített -Maastrichti Szerződéssel, annak 6 (F) cikk (1)-(2) bekezdésével. A maastrichti szerződés 6. (F) cikk (2) bekezdése szerint „az Unió tiszteletben tartja az alapvető jogokat, amint azokat az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4.-én kelt Európai Egyezmény biztosítja, és amint azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból fakadnak”. Ekként a Beneš-dekrétumok és az SzNT határozat által sérül az uniós szerződés is.
A másik érv az apolegetikusok oldalán az, hogy ez már jogtörténet, a dekrétumok alapján nem jönnek létre új jogviszonyok. Amikor az a válasz, hogy már nem alkalmazzák a Beneš-dekrétumokat, akkor fel kell tenni a kérdést: mi a helyzet a Csehországban ragadtakkal, a kitoloncoltakkal, az anyanyelvi oktatást évekig nélkülözı egykori gyerekekkel, a vagyonelkobzást jóvá tevő kárpótlás elmaradásával, az 1945-1948-as években bekövetkezett jogfosztást ma is megváltoztathatatlannak tekintı jogértelmezéssel és a tulajdoni igényeket és a vagyoni kárpótlást elutasító bírói ítéletekkel? Hogyan lehet az, hogy egy Európai Uniós országban, háborús és népellenes (emberiség elleni) bűncselekmények elkövetıi büntetlenséget élvezzenek? Ezek a gyalázatos intézkedések tehát ma is élnek, napjainkban is hatnak. Lehet persze, hogy nem mindig az ún. hatályos törvénygyűjteményekben, de a tulajdoni lapokon, az egyesületek vagy a cégek nyilvántartásában, a magyarság kollektív tudatában mindenképpen és megerısítésük kifejezi azt, hogy miként is viseltetik a mai Szlovákia a magyar nemzeti kisebbséggel, és milyen jövőt szán a magyaroknak (pl. névhasználat, hegyvidéki települések pozitív költségvetési diszkriminációja, nyelvhasználat a hivatalos eljárásokban stb.)
Hangsúlyozni kell, hogy – minden szlovák törekvés ellenére – a Beneš-dekrétumok nem a békerendszer részei, hanem egy ördögi nemzetállami akció az őshonos kisebbségek felszámolására. Több mint 60 évvel a II. világháború befejezése után egyébként sincsenek vesztesek és győztesek, csak jogsértők és áldozatok – azaz emberek.
A fentiek alapján: alulírottak, mint az Európai Unió polgárai, illetve nem uniós országok demokratái azzal az alábbi
Petícióval
Fordulunk az Európai Unió Parlamentjéhez, hogy a volt Csehszlovák Köztársaság magyar és német nemzetiségű polgárainak 1945-1948-as években történt meghurcolása és az ezzel összefüggésben ma is élő joggyakorlat miatt. Kérjük, hogy a Parlament tűzze napirendre a Benes-dekrétumok, a Szlovák Nemzeti Tanács és egyéb a (cseh)szlovák hivatalos szervek által a kérdéses időszakban alkotott – és a magyar és német kisebbséget súlyosan diszkrimináló jogszabályok ügyét. Ennek során vizsgálja meg azok európi uniós jogrendszerrel való összeegyeztethetőségét.
Alulírottak, az igazságosság és az emberi jogok védelme iránti elkötelezettségünk alapján kérjük Szlovákia (a volt Csehszlovák Köztársaság alkotórésze) magyar és német nemzetiségű polgárainak – 1945-1948 években történt meghurcolásuk miatti – erkölcsi és anyagi kárpótlását, az emberi áldozatok, fizikai szenvedések, illetve a kisebbségi (vagy a kisebbségek életében fontos szerepet játszó) társadalmi szervezeteket (beleértve „közületeket” és egyházakat), vállalkozókat és magánszemélyeket sújtó anyagi veszteségek következményeinek hathatós enyhítését! Aláírásunkkal támogatjuk a magyar-szlovák megbékélés eszméjét is, és mindazon mozgalmakat és civil szervezeteket (pl. a Never Again Polgári Társulás és a csatlakozott felvidéki civil szervezetek petíciója), amelyek felemelik szavukat e jogtiprás továbbélése és legitimálása ellen.
Kérjük, hogy a Parlament határozatban szólítsa fel Szlovákiát, hogy a még hatályban lévő inkriminált jogszabályokat – beleértve az 1948. február 25-e előtt jogellenes cselekedetek miatti kártérítést kizáró törvényt is – dereguláció útján helyezze hatályon kívül. Továbbá, ezen jogszabályok illetve a hatályban nem lévők miatti joggyakorlat, a Szlovákia (a volt Csehszlovák Köztársaság alkotórésze), illetve a volt Csehszlovák állam által elkövetett vonatkozásában pedig kövessék meg a szlovákiai magyarságot és németséget, illetve méltányos kártérítést számukra a vagyonelkobzások és a lelki megpróbáltatások miatt. Szólítsák fel Szlovákiát, hogy fontolja meg a még életben lévő és az emberiség elleni bűntetteket „elégtétel” címén – elkövető állampolgárainak felelősségre vonását.
Kérjük, hogy a megfelelő válasz elmaradása, illetve a tömeges emberi jogsértést fenntartó szlovák reakció esetén kezdeményezze a Parlament az Európai Unió Tanácsánál a Maastrichti Szerződés 6. Cikk (1) bekezdésének megsértése miatti eljárást (Maastrichti Szerződés 7. cikke szerint), végső soron Szlovákia uniós tagsági jogainak felfüggesztését.
