Fábry Zoltán munkásságát Magyar Örökség díjjal jutalmazzák. Ennek kapcsán A vádlott megszólal című művének egy részletét tesszük közzé. A vádlott megszólal a felvidéki magyarok múltjának egyik legdrámaibb dokumentuma, amely a hontalanság éveit mutatja be.
Fábry Zoltán a szlovákiai magyar irodalom első klasszikusa, legjelentősebb esszéistája és irodalomkritikusa. A húszas évek elején Fábry az úgynevezett „emberirodalom” célkitűzéseit szolgálja. Fábry szóhasználatában egy olyanfajta fogalmat jelentett az emberirodalom, amelyet már nem elégít ki az önkifejeződés, az író belső világának a feltárása, hanem küldetést vállal az emberért, a tömegek jobb életének kialakításáért. Fábry legtöbb írása publicista jellegű esszé, és ennek a műfajnak ő az egyik legkiválóbb képviselője. Lendületesen, ötletesen megírt politikai cikkeit átszínezi mély irodalmi műveltsége, stílusának lírai közvetlensége. Fábry politikai cikkei mellett ír művészetelméleti, irodalomtörténeti és irodalomkritikai esszéket is. Publicisztikájának egyik legerősebb oldala a pszichológiai jellemző módszer, amellyel életművében gyakran találkozhatunk. A második világháború előtt írt, gyakran egyoldalú bírálataitól Fábry nagylélegzetű irodalomkritikai esszéiben eljutott a szintézishez és a teljesen tárgyilagos mérlegeléshez. Irodalomkritikai értékelései és megítélései elsősorban erkölcsi-politikai szempontúak. A vox humana Fábry kritikai munkásságában a II. világháború után is elsődleges mérceként érvényesül, amelynek több oka is volt. Egyik ok: a szlovákiai magyarságnak a felszabadulás tényével tragikus ellentétben álló négyéves jogfosztottsága. A másik ok: a kommunista korszak fejlődésének az ötvenes években beálló deformálódása, a proletárdiktatúrának személyi kultusszá való torzulása, a törvénytelenségek elharapózása, a dogmatizmus eluralkodása” – állapította meg egyik méltatója, Turczel Lajos.
1946-ban készült a szlovákiai magyarságot védő polemikus, humanista szellemű A vádlott megszólal című írása, amely viszont nyomtatásban csak 1968-ban jelenhetett meg. Ebből egy részletet teszünk közzé, amely írás a felvidéki magyarok egyik legdrámaibb dokumentuma.
ANYANYELVÜNKÉRT, A NEMZETISÉGI EGYENJOGÚSÁGÉRT!
A cseh és szlovák értelmiség címére (részletek)
Jártok-e már felemelt fejjel? Élitek-e már a félelem és hatalmi elnyomatás alól felszabadult, emberhez méltó életet? Ha igen, úgy én fáradt nosztalgiával intek búcsút nagyon messziről és nagyon mélyről. Én még mindig a földet nézem: a port, a sarat, és még mindig megváltatlanul mormolom a vágy immár nyolcéves szavát: csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem szégyenben és
félelemben.Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a második provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget. A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok, és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete.
És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul.
Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsít nemzeteket!
Vannak fasiszta államok, és vannak antifasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik. Győzők vannak és legyőzöttek! Örök törvény. Háborús törvény: embertelen törvény. Vae victis!
A legyőzöttek csoportjába tartozom újra: magyar vagyok. A legmélyebb
megalázottság fokáról, nyelvfosztottan, szóbénítottan kiáltok hozzátok,
szabad emberek, írók és írástudók, kiknek némasága már feloldódott. Tanúk helyett vádlottak lettünk. Beszélők helyett elnémítottak: felületes egyszerűsítés és általánosítás áldozatai. A német fasizmus csehszlovákiai bűnhődésének – a német kitelepítésnek – mi vagyunk a ráadása, Potsdam ellenére. Jól jött apropó: egy csapásra két legyet agyonütni és minden gátlástól, kötöttségtől mentesen új célt: nemzeti államot deklarálni. Perben állunk. Különös perben, sose volt perben, ahol az anyag ismerete nélkül, a vádlott kihallgatása, meghallgatása nélkül ítélkeznek. Ki tud rólunk, ki ismer minket? Az ügyész – a csehszIovák kormány – csak a vádobjektumot látja, csak a kitűzött célt ismeri: az elmarasztalást.
A hivatalból kirendelt védő a magyar kormány – sose akceptálta a mi
másságunkat, és nem ismerheti küldetésünk egy szóra redukált értelmét: a szlovesnszkói vox humánát. Mi többre készülődtünk, tehát többre is vagyunk kötelezve: a vád és a védelem csak a felületet bodrozhatják, de a mélyben mi örök árvák maradunk: megértetlen, visszhangtalan áldozatok, de tiszták és tudók. A vád itt célt és címet téveszt.
Felvidék Ma, VZS
