Máriássy László felvidéki ősnemes, huszárszázados, a koronaőrség későbbi parancsnoka. Az 1938-as Szent Jobb országjáró körútján Máriássy, mint a koronaőrség ezredese végig elkísérte az aranyvonaton a szent ereklyét. Máriássy László könyvének bemutatójára december 14-én 18 órai kezdettel kerül sor Budapesten a Magyarok Házában (Bp. 1052 Semmelweis u 1. Csontváry Terem).
„Az ember Ludovikásként egyik csínyt csinálta a másik után, de abban a pillanatban, ahogy felavatták, kikerült a frontra és az emberéletek felett rendelkezett, teljesen megváltozott. Egy pillanat alatt váltunk tizenévesekből felnőtt emberekké. Büszkén vallom be, hogy a legjobb barátaim és azok, akikben száz százalékig megbíztam egész életem folyamán, azok a huszáraim voltak. Nem volt unalmas az élet, az biztos, soha nem unatkoztam, később sem, amikor hónapokig voltam magánzárkában, ahol felállni sem tudtam. …soha, soha ne add fel” – olvasható Máriássy Mindennapi élet? című könyvében.
A huszárévek, börtönévek, emigrációs évekről írt önéletrajzi könyv bemutatóján közreműködik:
Püski István – kiadó
Szentgyörgyvölgyi Péter – előadó
Beregszászi Olga – ének
Schnell Ádám – vers
Totth Benedek – ének
Ézsiás Vencel – hagyományőrző őrnagy
Az alábbiakban Marggitai Gábor interjúját olvashatják, amely segítségével bepillantást nyerhetünk a Márissy család történetébe és Máriássy László életútjába is.
Én Budapesten születtem 1922-ben, mert apám magyar huszártiszt volt, és azt akarta, hogy a fia is az legyen – töri meg a csöndet XXI. Máriássy László, a nemzetség 32. generációjának tagja, e néven talán az utolsó. – Csehszlovák állampolgárként erre nem lett volna módom, ezért a család Pestre települt. Ennek köszönhetően semmiféle kárpótlást nem kapunk ma a szlovákoktól, mivel annak idején hazaárulónak nyilvánítottak bennünket. Nagyapám Rimaszombatba költözött az impériumváltást követően, ott maradt, piros-fehér muskátlit ültetett, szép zöld gyepet gondozott a kertjében, amiért hat hét várbörtönt kapott. XXI. László úr édesapja magától értetődően vad lovasrohamot vezetett az első világháború keleti frontjain, a legelsőt és egyetlen sikereset Sztojanovnál, karját kardvágás érte, pikával mellbe szúrták; 1916-ban pedig orosz fogságba esett csapataival. Amikor Szibériából hazaindult, kis kitérőt tett Kínába, Borneóba, s ha már ott járt, Ceylonba is, eljutott Szuezig, majd elkanyarodott a Gibraltárhoz, hogy végül Koppenhágán keresztül érkezzen Magyarországra 1920-ban. A kormányzó katonai érdemeire való tekintettel a koronaőrség parancsnokává nevezte ki 1937-ben. Apámat 1943-ban nyugdíjazták kisebbfajta diplomáciai bonyodalomnak köszönhetően, amikor a német követségi tanácsosnak egy fogadáson kijelentette, hogy “az önök Hitlere bolond”.
Nincs új a nap alatt. A Máriássyak eltökélten élik újra régi lovasrohamaikat. László úr vezette például az utolsót a második világháborúban. Ő sem marad el őseitől, sőt némelyiket messze lekörözi.
– Kölyökkoromban bejártuk apámékkal a Szepességet és Gömört, megszemléltük a családi kastélyokat és várakat, a régi udvarházakat és erdőket a Poprád mentén. 1942-ben adtuk föl a felvidéki életet. Elemibe nem jártam, saját házitanítónk volt. Emlékszem – mosolyodik el Máriássy László –, hogy a fräuleinokat a régi páncélokba bújva ijesztegettük halálra. A berzétei családi kúria lépcsőfordulójában a fába meg patkó nyoma volt préselődve. A mendemonda szerint a holtan is visszajáró Károly nevű ősöm hagyta ott, akit a kertben fejeztek le a császári zsoldosok Caraffa idejében. Az inasok mindig rettegve ugrották át a teli levesestálakkal a lábnyomot, én meg igyekeztem beleilleszteni lábamat. Aztán vége lett a gömöri világnak: beadtak a bécsi Theresianumba, majd a kőszegi katonai iskolába, végül a Ludovikára.
XXI. László a második világháborúban harcolt huszártisztként – az ősök patkós nyomdokain lépkedve. Elmondja, százada csupa gazdafiúból állt, akik mind tudták, miért harcolnak: földjükért, birtokaikért, kultúrájukért. 1944-ben, a nyilas hatalomátvételkor behívatták a tiszteket a Hűség Házába, az Andrássy út 60.-ba, hogy fölesküdjenek Szálasira. De mint tudjuk, a Máriássyak nem esküsznek magukon kívül senkire. A kormányzósági tisztek közül más sem tette. Visszaküldték hát őket a szovjet hadsereg ellen lovassági ágyútölteléknek. László úr a csepeli harcvonalba ment, majd súlyos sebesüléseivel feküdte végig az ostromot az Úri utcában.
Az idős úriember sorsán a XX. század minden rezdülését, minden fényét-árnyékát tanulmányozni lehetne. A nemesi sarj, mielőtt hullamosónak állt volna, 1945-ben még egy orosz–magyar vegyes zászlóalj tisztjeként őrizte a Déli összekötő hidat, az ország legfőbb kommunikációs vonalát, hiszen ott ment át a Dunántúlra a telefonvonal. Jelentette a szovjet parancsnoknak, hogy orosz katonák lopják a kábelt – mit tegyenek? Járjon el a magyar szolgálati szabályzat szellemében, indítványozta a tiszt, azaz három felszólítás után lőjön. Az eredmény: két szovjet halott, három sebesült. Ezért Máriássyt a katonai elhárítás lefogatta, parancsnoka azonban kiszabadította. Mert hát ilyen ruszki tiszt is volt, int a még most is keménykötésű úriember. Legközelebb 1948-ban került börtönbe, amikor a katonapolitikai osztály bírósága halálra ítélte el sem követett háborús cselekményekért. Az egyik verőlegény megérdeklődte tőle a siralomházban: “milyen színű nyakkendőt akarsz, büdös fasiszta, pirosat, fehéret vagy zöldet?” Mire Máriássy László azt válaszolta: “pirosat, mert meghalni kommunistaként akarok. Legalább egygyel kevesebb lesz.” Hamarosan igazolta magát, felmentették.
– Hullamosó lettem a Rókusban. A legjobb munkahelyem volt: kuncsaftjaim sose veszekedtek velem. Szépen beinjekcióztam őket formaldehiddel, hogy felpuhuljanak; így már könnyebben lehetett őket letisztogatni. Közben a szüleimet kitelepítették. Én azonban letagadtam származásomat, ezért Budán élhettem továbbra is. Egyik aktakukac nem tudta, mit csinál a másik: ez gyakori volt a kommunista adminisztrációban, ki lehetett játszani őket. Aztán voltam triciklis teherfuvarozó, disznóetető Nagytétényben, molnárinas, föld alatti építésen csillés, vízvezetékszerelő-tanonc. Dolgoztam filmstatisztaként, gyári munkásként, szénlapátolóként.
Máriássy László éppen a Kárpátia étteremben vacsorázott barátnőjével meg egy régi tiszttársával, amikor a pincér figyelmeztette őket, hogy lövöldözés van a rádiónál. Sebtében kirúgták őket a vendéglőből, haza már nem mehettek, kénytelenek voltak meghúzni magukat bajtársuk Podmaniczky utcai lakásában. Kifogytak az élelemből, sorsot húztak, Máriássynak kellett kenyérért mennie. Éppen a Dohány utcánál járt, amikor pisszegést hallott a háta mögül. Egy diák, egy kalauznő meg még ketten jeleztek neki a kapualjból: volt egy puskájuk meg egy pisztolyuk, csak fogalmuk nem volt, hogyan kell elsütni őket. A sarkon orosz páncéltörő ágyú tornyosult, azt akarta elfoglalni az alkalmi rohamcsapat. Máriássy kezébe adták a puskát – csak tíz nap múlva ért haza ellátmányszerző körútjáról. Megostromolták az Astoria tűzfészkeit, a Kálvin téren pedig kilőttek egy harckocsit; november 4-én László a Várat védte, majd a lakihegyi frontvonalat a csepeli munkások élén.
– Nyolc óra munka, nyolc óra harc, nyolc óra pihenés volt a napi program akkoriban – teszi hozzá az öregúr.
Hogy miképpen kapták el az oroszok? Triviális eset. Megindult Buda felé biciklivel, de az Erzsébet hídon elszakadt a lánca. A korlátnál támaszkodott egy szovjet szakasz, unatkoztak nagyon, odajöttek hát hozzá segíteni. Már mindenki nyakig olajos volt, amikor egyikük észrevette, hogy nincs névtábla a biciklin. XXI. László ugyanis valahol út közben lopta a járművet. Tolvajként akarták följelenteni, ám közben megérkezett az őrsre a körözése. Tíz év gulágot kapott ellenforradalmi tevékenységért. Nyitott teherautón szállították a rabokat a kelenföldi vasútállomásra, ahonnan indultak volna a transzportok a Szovjetunióba. Ám valamelyikük lelökte a platóról az egy szál orosz őrt, s mindenki megpattant. Máriássy fényes nappal átszökött a határon. Néhány nap múlva meg visszasétált, hogy egy barátja Pápán várakozó családját is átmenekítse. Szülei, testvére ekkor már Londonban éltek. 42 évet töltött külföldön, csak ’98-ban települt haza végleg, mint mondja, meghalni itthon akar. De nagyot téved, aki azt hiszi, itt lezárultak Máriássy László kalandjai a XX. századdal.
– Az ötvenes évek végén Ghánába utaztam. Az úgy történt, hogy 1957-ben Londonban tevékenykedtem bútorszállítóként, majd kirakatrendezőként. Egyik nap meglátott a próbababák között egy úr, aki régen a fát vásárolta tőlünk Gömörben. Fölajánlotta, dolgozzak az Egyenlítő mentén az őserdőben: Ghánában fakitermelő vállalata van. Mentem. A trópusokon utáltam meg a barackos palacsintát. Az meg úgy történt – vesz mély lélegzetet László úr –, hogy Kongóban betértem egy panzióba. Kunfajta, gömbölyded menyecske fogadott. “Három éve nem hallottam a férjemen kívül senkit magyarul beszélni – mondja. Mit szeret, galambom, bármit megfőzök magának.” Attól fogva naponta háromszor kellett barackos palacsintát ennem.
Amikor kigyógyult trópusi májgyulladásából, hova máshova állt volna tovább Máriássy László, mint Malajziába, hiszen az orvos örökre eltiltotta ettől az éghajlattól. A Ludovikán jelese volt a trópusi fákból és a gumicsapolás technológiájából, magabiztosan vághatott hát neki a munkának a gumiültetvényen. De a békeidő nem tartott sokáig. A malájok és a kínaiak közötti polgárháború utórezgései veszedelmes feszültséget teremtettek munkásai között. Veszekedések, lövöldözések voltak napirenden. László úr kénytelen volt hát egy gurkaszakaszt hívni a rend fenntartására. Az egyik este meghívta a különítmény parancsnokát vacsorára. Csevegnek. – Ha itt vége a bálnak, elmegyek világ körüli útra – sóhajt a fiatal tiszt. – És melyik vidékkel kezdi az utazást? – kérdi Máriássy. – Azt hiszem, a szüleim hazájával, Magyarországgal. Mert hát magyarok mindenütt vannak.
– Kinek adja át édesapja könyvét, a Máriássyak kilencszáz éves családtörténetét? – kérdezem.
– Londonban élő fiamnak. Márkot igen érdekli a családi história. Folyékonyan beszél, de olvasni már nem tud magyarul.
– Mi lett a felvidéki birtokok sorsa?
– Még a nyolcvanas években sem kaptunk beutazási engedélyt Csehszlovákiába, olyannyira nem kívánatos személyek voltunk ott. Berzétén családunk udvarházába sem engedtek be, azt a kelet-szlovákiai kommunisták pártkönyvtárává alakították át. Családi kriptáinkat feldúlták, a Máriássyak csontjait szétszórták a hatvanas években – sorolja XXI. László a veszteségeket. – Nemrég azért a szlovákok gesztust akartak tenni: meghívtak bennünket arra a kiállításra, amelyet a család berendezési tárgyaiból rendeztek a márkusfalvi kastélyban.
A család végül visszakapta ugyan a márkusfalvi várromot meg a berzétei családi kriptákat. Ma mindez a 41. élő Máriássy tulajdonában van. De a leromlott erőd helyreállítására legalább másfél millió dollárra volna szükség. Nagy a veszélye, hogy úgy jár, mint a berzétei váruk: ma már csak kőhalom látható a helyén.
– Nem értem dédapáim nemzedékét – ráncolja homlokát XXI. László. – Ők a magyar és a világtörténelem legpuhább, legkényelmesebb éveiben, a XIX. század második felében és a századfordulón élhettek. Láthatták, hogyan nyomulnak, terjeszkednek a szlovákok, mégsem tettek ez ellen semmit. Gondolja csak meg: Mátyás idején Angliában is, Magyarországon is négymillió lélek élt. Ma előbbiek 58 millióan vannak, míg a magyarok szűk 15 millióan. És hazugság mindezt a tatárokra vagy a törökökre hárítani.
