Ádventi időket élünk, pár nap múlva itt a Karácsony, a béke és szeretet ünnepe.
Meglehet illetlen ilyenkor kellemetlen témákat feszegetni, de az elmúlt hetek, hónapok eseményein – főleg az MKP kapcsán – talán mégis érdemes elgondolkodni, s bizonyos értelemben mérleget készíteni még ebben az évben. Az Új Szó Stúdióban lezajlott Berényi-interjú is ebbe az irányba terel.
Mi is történt valójában? Volt egy névváltoztatás, közös nyilatkozat – az a bizonyos „minimum” –, egy tisztújítással egybekötött kongresszus, meg egy interjú (csak a legfontosabbakat említem). A végső kicsengése és üzenete a választók felé: az MKP megújult, új a neve, új arcok jelentek meg a legfelső szinteken is (kivéve az elnökit), mások vagyunk, mint voltunk, megérdemeljük bizalmatokat. Megújultunk.
Valóban? A fenti tényeket természetesen nem tagadhatom. De a megújulás nem tűnik bevégzettnek, ennek részeként hiányolom az önmagunkkal való szembenézést, szembesülést. Szembenéztünk saját múltunkkal? Feljegyeztük elkövetett hibáinkat, tanultunk/tanulunk belőlük? Kinyilatkoztattuk a „köz”, a választók felé: igen, volt, amit rosszul csináltunk, nem ezt és nem így kellett volna? Nem mintha ez megváltoztatná a dolgokat, a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni, de azt hiszem, a választók igenis elvárják ezt az önkritikát, mert csak ez ad reményt az igazi változásra, a megújulásra. S nem elég ezeket belső ügyként kezelni a választópolgár kizárásával. Többször elhangzott már, többektől: a múlttal szembe kell nézni, levonni és megfogalmazni a következtetéseket, nem homokba dugni a fejünket, struccpolitikát folytatva. Ezt – úgy érzem – eddig nem tettük meg.
Minden pártnak természetes célja a parlamentbe, esetleg kormányba való bejutás, az ország sorsának irányítása. Ez így rendben is van. De minden áron (lásd Most-Híd)? Az MKP tagja volt a kormánynak több éven keresztül. Volt, amit sikerült is befolyásolnia, elérnie. Ezeket – s a sok apró, de fontos és pozitív ügyet – hadd ne idézzem. Inkább azt nézzük meg, mit nem tett meg. Pedig talán megtehette volna. Hadd hozzak fel csak egy pár példát: az autonómia vagy önkormányzatiság ügye (a kormányba lépés feltétele volt az ígéret, hogy ezt a témát nem hozzuk fel, pedig fontos és programjellegű volt; nem is hozakodtunk vele elő négy éven keresztül) vagy a regionális területi beosztás ügye (hiába volt saját kidolgozott változatunk, nem tudtuk keresztülvinni, s hagytuk elfogadni a számunkra hátrányos beosztást – máig isszuk a levét). Szinte hallom az ellenérvet: nem volt meg a politikai akarat! Miért, mikor lesz meg? Ebben a közegben talán soha. Csak ha kiharcoljuk. S hányszor hangzott el „sorsdöntő” szavazások előtt: ha nem veszik figyelembe érveinket, kilépünk a kormányból? Egyszer sem léptünk ki. Pedig az MKP sokszor a mérleg szerepét játszotta. A hatalom, a posztok fontosabbak voltak…? Vagy netán az az érvrendszer érvényesült, amit egyes volt kommunisták hangoztattak (utólag), ha arról nyilatkoztak, miért lettek párttagok: „majd belülről fogjuk megreformálni a pártot”?
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy merüljünk a múltba! Nem, dehogy. Nézzünk csak előre, de mondjuk ki: ezt meg ezt nem tesszük meg újra, ha odajutunk, ahol a döntéseket hozzák! Pedig oda akarunk jutni! S igenis kiállunk a legfontosabb dolgok mellett, melyek identitásunkat, életünket, szabad polgárként való létünket biztosítják, biztosíthatják. Igenis kiállunk az autonómia mellett, még akkor is ha – okosabban – önkormányzatiságnak (netán belső önrendelkezésnek?) nevezzük, kiállunk a nyelvhasználatunk mellett, iskoláink mellett, igenis bele óhajtunk szólni saját ügyeink intézésébe (nemcsak egy korlátozott kompetenciájú kormánybiztos erejéig), igenis lépni fogunk (az 1994-es komáromi nagygyűlés értelmében) a területi átszervezés ügyében kihasználva pl. az Európai Polgári Kezdeményezés lehetőségeit, igenis küzdeni fogunk emberi (kollektív) jogainkért, újra és újra elővesszük a kifogásolt Beneš-dekrétumok eltörlésének témáját, s nem leszünk örökké tekintettel a többségi nemzet állítólagos érzékenységére (a mienkre ki van tekintettel?)… Sorolhatnám tovább, de nem teszem.
Mert mi kell mindehhez? Nem elég egy pártprogram. Sőt, egy többpárti közös minimális feltételrendszer megalkotása sem. De kell hozzá az, amiről Bodzsár Gyula írt pár nappal ezelőtt: „A mostani helyzetben inkább megújulni tudó és megújulni akaró, mintsem új arcokra van szükség a pártban. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan, és én erre helyezném a hangsúlyt, első sorban megújulni képes MKP-tagokra lenne nagy szüksége a pártnak.” és „Mindenkinek, vezetőknek és vezetetteknek van miben változni, és van min változtatni. Ha alaposan elgondolkodnak ezen, és ha mernek jó mélyen magukba nézni, akkor észreveszik, hogy bizony ebben is meg abban is meg kellene változni, ezen is meg azon is lehetne változtatni, vagy ezt is meg azt is lehetne az eddiginél jobban csinálni.”
Ehhez az önmagunkkal való szembesüléshez, a jó mélyen magunkba nézéshez, a múlttal való leszámoláshoz kívánok mindannyiunknak sok erőt és bátorságot. Mert ez hozhatja el az igazi változást, megújulást. S ne felejtsük: közös dolgainkról van szó, közösen kell elvégeznünk a feladatot. Nemcsak „nekik, ott fönt”, hanem nekünk is, itt „lent”. Ahogy elnökünk, Berényi József fogalmazott: „De ne feledjük: nekünk nem elsősorban egymást kell legyőznünk, hanem választóinkat kell meggyőznünk, s amit le kell győznünk, az a szlovák intolerancia és nacionalizmus, és a közösségünkben megjelent széthúzás, elbizonytalanodás és gyengülés.”
S ha már a kívánságoknál tartunk: hadd kívánjak innen Brüsszelből is minden kedves olvasónak áldott, békés Karácsonyt, nyugodt magába fordulást, értékelést, s utána egy hasznos, boldog Új Esztendőt.
Flórián László
{iarelatednews articleid=”36661,35905,35783,35650″}
