Kukoricakapálás közben meleg júniusi zápor szakadt ránk a mezőn. Az utolsó csapással a kapát a rögös földbe vágva hagytuk, s rohantunk apámmal az erdő ernyőt kínáló lombkoronái alá. Futás közben kapkodtuk fel a korábban levetett gönceinket, az elemózsiás táskát és a fém vizeskannát, nehogy a cikázó villámok célpontja legyen.
„Csak néhány lépés és a bokor tövében kiszáradt fűre vethetjük magunkat” – mondtam magamnak. De alig futott át az agyamon a gondolat, amikor megspórolva a bokorig hiányzó lépéseket, egy hatalmas villámcsapás légnyomása odarepített bennünket. Ijedt, dermedt tekintettel néztünk egymásra. Apám eszmélt előbb. Szólni még nem tudott, a légnyomás és a nagy csattanás egy időre süketté is tett bennünket, csak a tekintetével terelte figyelmemet a magas tölgyfa felé. Odanéztem, és az ijedtségtől meg a látványtól remegni kezdtem. Az előbb még délceg tölgyfát majdnem kettéhasította a villám.
„Nem fáj semmid?” – kérdezte apám aggódva. Csak akadozva tudtam megszólalni, és kipréselni magamból, hogy az ijedtségen kívül nincs más bajom. Apám előkereste a táskájából a mindig magánál hordott vízhatlan cetkabátját, még beljebb húzódtunk a bokor alá, és egymáshoz bújva betakartuk magunkat vele. Teste melegétől, békés ütemben dobogó szívétől megnyugodva aludtam el az ölében. Valószínű, hogy a zápor lombokon játszott altató zenéjére maga is álomba szenderült, mert amikor felébredve megmozdultam, ő is éppen az álmából ébredt. A nap már jóval magasabban járt az égen, és újra ragyogóan sütött felettünk.
Apám a lába elé nyúlt, és felvette az első keze közé kerülő esőáztatta rögöt, amelyből az ujjai között megroppantva párás lehelet csapott fel. „Megmozdult az élet, fiam” – fordult felém apám. „Látod, milyen kevés kell hozzá? Egy kis eső, meleg napfény, levegő, és szinte láthatóan serken a fű, csírákat bont a mag.” Lehámoztuk magunkról az esőkabátot, és kibújtunk a mogyoróbokor alól. A fülemet ekkor ütötte meg a déli harangszó első kongása.
„Mindjárt itt lesz anyád az ebéddel, gyere, nézzük meg addig a villámsújtotta tölgyet, megmenthető-e” – mondta apám, és megindult a fa felé, én meg követtem. Apám némán járta körül a sárba sújtott ágakat. Szemügyre vette azt is, hogy a lombok milyen kárt okoztak a kukoricásban. Megpróbáltuk odébb vonszolni a letörött vastag ágat. Az elején a törzsnél lehasadt ág könnyen engedett, tekeredett abba az irányba, amerre nyomtuk. Már az út felén túl jártunk, talán két méterre az erdő szélétől, amikor kezdett visszafogni bennünket a törzshöz tapadt rész. Láttuk, hogy a feszítéstől az ág el fog szakadni a törzstől, mert csak a kéreg és egy vékony farost tartotta a magasban. Tudtuk, ha az elpattan, a zuhanó ág ránk nézve komoly veszélyt jelenthet.
„Nem elereszteni!” – szólt rám apám hangosan. „Nyomd, ahogy csak bírod!” A hirtelen nyomástól a hatalmas ág elpattant a törzstől, egy kicsit megpördült a levegőben, de mindketten utána kaptunk, és lefékeztük. A villám szelte ág nehéz töve jó hét méter magasságból zuhanni kezdett a földre. Az üres térbe perdült ággal futni kezdtünk az erdő felé, a tölgy aljában található bokrok irányába, hogy az ág zuhanását a fiatal aljnövényzet felfogja. Eldobni nem lehetett, mert a lombok között álltunk. Néhány futólépéssel az erdő felé haladva sikerült a zuhanó ágvéget egy bokorra lökni, így a faág veszített zuhanási sebességéből, a bokor esés közben felfogta a súlyát. Apám büszkén nézett rám. Mire megjött anyám az ebéddel, a sérült fatörzset is betapasztottuk agyagmasszával, hogy távol tartva sebétől a szút meg az egyéb férget, esélyt adjuk neki az életre.
Másnap a kapa mellé fűrészt és fejszéket is raktunk a szekérre. Aztán annak rendje és módja szerint felaprítottuk a hatalmas letörött ágat, majd a halomba rakott fahasábokat meg a gallyakat az erdő szélén hagytuk száradni. A letörött csonkról és a villám okozta kéregperzselésről felismerhetővé vált tölgyfahasábot egy hideg téli estén magam raktam a tűzre szobánk cserépkályhájában. Mintha most is érezném arcomon a tölgyfaág felcsapó tüzének hevét. Azóta őrzöm híven magamban a villámsújtotta fa emlékét, s olykor a tenyeremben érzem apám égi csapástól megmentő izmos kezét is. Azóta szeretem az ázott hazai rög éltető, édes illatát, és egyre gyakrabban vágyódom a debrődi cserépkályha emlékfakasztó melegére.
(A fenti írás a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás gondozásában nemrégiben napvilágot látott Hazám, Felvidék című könyvben jelent meg.)
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47565,47537,47472,47471,47470,47469″}
