Emlékszem: ezerkilencszáz negyvenöt júniusában érkeztem meg immár másodszor Pozsonyba.
Most éppen nyugatról, Brünn felől érkezve. Otthagytam szlovák barátommal a Taubenheimi lágert. Viszontagságos úton egyre közelebb érkeztünk a Kárpát-hazához. Én Miskolcot céloztam meg, ő – akkoriban a Budapesti József Nádor Műszaki egyetem hallgatója – pedig szülővárosát, Kassát.
Ma már tudom, a Gondviselés mitől mentett meg bennünket. Akkori bajtársaim rossz tanácsra hallgatva bevárták a szovjet hadsereget. Mi azonban úgy éreztük, nem azért mentünk a leventékkel, hogy azok, akik elől menekültünk, fogságba ejtsenek. Éjszaka megléptünk a lágerből, s gyalogosan megtettük a ma már hihetetlen távolságot: Meissentől Pozsonyig az utat. Ezzel elkerültük a bajtársainkra leselkedő halált. Őket vagonba terelve Pozsonyligetfalunál belelőtték a temető árkába. Ma már tudjuk, mintegy kilencvenen voltak.
Egy feldúlt, éppen megszállott városba értünk akkor. Emlékeztem, milyen jól éreztük magunkat a negyvennégy karácsonya előtti hónapban, sok kedves ismerőssel, baráttal körülvéve. Történelmi emlékem is ekkorra datálódik. A Gróf Esterházy Jánostól kapott téli kabátom, kucsmám és ráncos grófi csizmám mentett meg a tél viszontagságaitól. De hol van már a tavalyi hó? Ezek a ruhadarabok prédául estek a Brünn felé cammogó marhavagon tetején több más begyűjtött tárgyammal egy csehszlovák gárdista mohóságának. Hátizsákomban a hűséges fényképezőgépemmel, amellyel végigfotóztam a háború végét.
Fényképezőgépem filmre éhesen még decemberben is megvolt. Amikor egy német marhakocsiban elhagytam Pozsonyt, tíz tekercs Agfa filmmel felszerelve, kivételezett állapotnak örvendtem az akkori háborús körülmények közepette. Hogy hogyan jutottam hozzá a kincset érő filmtekercsekhez?
Amint a könyvemben is elmesélem, vándorlásaim során, december elején jutottam el Pozsonyba, a régi magyar koronázó városba. Itt néhány leventetársammal egy kiürített óvodában helyeztek el a vár alatti zsidónegyed Jiringer utcájában. A zsidónegyed és benne az óvoda üres volt, mert jó félévvel előttünk megtörtént a friss szlovák kormány azóta is hallgatásba burkolt tette, a zsidókat deportálták. Persze csak azokat, akik akkor a menedéket jelentő magyar határt átlépve, nálunk kerestek menedéket.
Ez az óvoda ekkor a menekülteknek és nekünk igen civilizált menedéket nyújtott, egyedül a gyerekméretű vécécsészéket volt nehéz megszoknunk. A pozsonyi nemzettársaink rövidesen felfedeztek bennünket, és elhalmoztak a szeretetükkel. Fura volt ez a világ számomra. Pozsony jelen volt gyermekkori élményeimben, emlékeimben, hiszen nagyszüleim Dániából itt telepedtek le a 19. század utolsó éveiben. Dédapám az osztrák-magyar Donau Dampfschiffart Társaságnál volt hajóskapitány, s járta Bécstől a Boszporuszig a kikötőket. Letelepedési helyül először Budapestet nézte ki, nemsokára azonban Bécshez közelebb akart kerülni, kertet, telket vásárolt Pozsonyligetfaluban. Jól érezte itt magát, ebben a faluban magyarul, németül és szlovákul beszéltek.
Édesapám itt töltötte a gyerekkorát, a szemben lévő Pozsonyba járt reálgimnáziumba. Elbeszéléseiből tudom, hogy Bartók Bélával járt egy osztályba. Pozsony tehát nem volt idegen számomra, azonnal megszerettem. Nagynénéim, Lujza és Paula néni a családi házban a Duna túloldalán laktak, és határátlépési engedéllyel rendelkeztek, meg is látogattak.
Nos, a filmtekercsekhez egy kedves ismerős, orvosegyetemi hallgató Morvay László révén jutottam, aki néhányunkat befogadott a társaságába. A délutánokat ebben a társaságban töltöttem. Amikor karácsony után Laci megtudta, hogy tovább kell mennem, elvitt a lakásukra, a Hejduk utca 19-be. Édesanyja megvacsoráztatott. Mikor meglátta a fényképezőgépemet, s megtudta, hogy az üres immár hónapok óta, mivel filmet akkoriban nem nagyon lehetett kapni, felajánlotta, hogy megajándékoz néhány tekerccsel az egyik drogériából. Ezzel a filmmel aztán végigfényképeztem németországi utamat, sok fényképet még ma is őrzök.
1945 májusában-júniusában érkeztem vissza Pozsonyba. A pályaudvarról begyalogoltam a város közepébe. Az apostolok lovánál jobb közlekedési eszköz nincsen. Mindenütt romok, elhagyott harci eszközök voltak. A Manderla előtt két szétlőtt szovjet páncélos állt ártalmatlanul sétám útjába. Elhatározom, hogy felkeresem Morvayékat. A Hejduk utca viszonylag ép maradt, már a lombok is fakadni kezdtek. Megálltam a 19. számú ház előtt, könnyen bejutottam, mivel nem volt zár a kapun. Becsengettem az emeleti lakásba, ijedt szempár lesett ki az ajtó üvegén. Elmondtam, hogy Morvayékat keresem. Mondtam magyarul, németül és akadozva szlovákul is. A fiatalasszony kinyitotta az ajtót, beengedett, talán ismerősnek tűntem neki, mindenesetre bizalommal volt hozzám. Megálltam az ismerős bútorok között. A fiatalasszony szlovák, csak ezen a nyelven tudott. Annyit megértettem gyatra szlovák nyelvtudásommal, hogy Morvayékat kitelepítették, s asszony azt ajánlotta, hogy a Duna magyar oldalán keressem őket. Szemében könny ült. Hogy kifejezze együttérzését, megölelt, sírt. Szomorúan hagytam ott az előszobában. Rossz sejtelmek gyötörtek. Rövidesen meg is tudtam, hogy a pozsonyi magyarságot nagy igazságtalanság érte.
Miskolcnak véve az irányt fájdalmasan hagytam el Pozsonyt, de emlékeim velem maradtak. Rövidesen Miskolcon egy kifosztott lakásban találkoztam édesanyámmal. Új életet kezdtünk.
Callmeyer Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47738,43495,40231,37224″}
